Milo még bírja

Miután Marcsika egy enyhe pityergést nyomott a hálószobában, kivonult a nappaliba, az éppen bóbiskoló szerelméhez cirkuszolni. Először jött a szokásos ötéves kislány féle nyávogás, majd nyalás-falás és végül a zokogás. Milo egész jól tűrte.

"Naa, hagyjál aludni!" - kérte a fiú barátnőjét, aki erre a mondatra, olyan zokogásba tört ki, mintha legalábbis azt mondta volna neki Milo, hogy a világ legrondább nője és hagyja őt békén.

Marcsi: - Téged, mikor érdekel, hogy mi a bajom. Mindig csak engem kell, hogy érdekeljen a bajod. Nem foglak hagyni aludni.
Milo: - Bébi, sírsz? Gyere ide!

Ezután persze megint minden menetrend szerint alakult. Marcsika orrot fújt, Milo pedig megpróbálta viccel elütni a dolgot. Elbújt a kanapé mögé, egy párnát tett a fejére és csak várt.

A párkányi kislány persze annyira el volt foglalva saját bánatával, hogy tényleg nem vette észre a fiút, így mikor előbújt, Marcsika nem tehetett mást, elnevette magát. Ezzel persze még nem volt vége a táncos fiú megpróbáltatásainak. Barátnője még hüppögött egy sort a teraszon:

Marcsi: - De, mindig kihozod belőlem.
Milo: - De, ne legyél érzékeny.
Marcsi: - De igenis, hogy igen.

Az ápolónő óriási problémáját az okozta, hogy míg Milo Anettel ücsörgött a nyereményautóban, egy pillantást sem vetett Marcsikára. A fiú viszont elmagyarázta neki, hogy éppen azon tanakodtak a szőkeséggel, hogy hol vegyék fel Marcsikát az Árpád-hídon. Igen ám - de mint utólag megtudtuk - a lány a Nyugatinál állt.

Ejnye Milo! Hát, ezt te miért nem tudtad! Így megy ez, huszonévesen...