Az élet megismételhetetlen, egyedi jelenség, végességét a halál adja

Létezik örökéletű ember, de csak az irodalomban. Például Simon de Beauvoir Minden ember halandó című regényében Fosca az életelixír segítségével örök életre van kárhoztatva. Halhatatlan, nincs életcélja, elveszíti felelősségérzetét és nem érez életörömöt sem. Az ő sorsa is bizonyítéka lehet annak a megállapításnak, hogy az életnek igazán az elmúlás beláthatósága ad értéket. Vagy mint Lucian Blaga, román író, filozófus írja: "A halál az az árnyék, amely plasztikussá teszi az életet".

Az elmúlástól való félelem hatására keletkezett a halálon túli valóság reménye. A keresztény hit az Isten és az ember párbeszédes kapcsolatára épít. A zsidó-keresztény kultúrkörben az ember istenhitével meghaladja végességét, hisz a feltámadásban, de a földi életet értéknek tekinti, és a "Ne ölj" parancsa biztosítja számára az evilági élet fontosságát. Más vallásokban, a hinduizmusban és a buddhizmusban a reinkarnáció feltételezése - az az elképzelés, hogy a lélek egy másik testben él tovább - csökkenti a haláltól való félelmet.

A különböző vallások természetszerűleg eltérő módon ítélik meg az élet és a halál kérdését, ahogy a különböző filozófiák is másképp magyarázzák. Hegel még azt mondta, hogy az egyed megszűnik, és tulajdonképpen a szellemben tovább él. Ezt Feuerbach és Marx már úgy magyarázta, hogy az egyén a társadalomban él tovább; ők a közösség jelentőségét messze az egyéné fölé helyezték. Ám az európai kultúra lényegét mégiscsak zsidó-keresztény vallási gyökerei adják meg, amikor az egyén életének hallatlan értéket tulajdonít.

Az Ószövetségben a halálnak vagy a halálon túli életnek alig van jelentősége. Mózes egyértelműen megparancsolja, hogy " ... szeresd az Urat, a te Istenedet...; válaszd tehát az életet, hogy élj te és utódaid is, szeresd az Urat, a te Istenedet, hallgass a szavára és ragaszkodj hozzá, mert Ő a te életed és életed hosszúsága."