Cannes: A kiskirály meztelen

"Az elvárások csalódáshoz vezetnek" - figyelmeztet Smells Like Content  című varázslatos számában a The Books együttes. A Southland Tales című futurisztikus szatíra akkor is hatalmas csalódást okozott volna, ha mindenféle várakozás nélkül ülünk be rá. A Donnie Darko rendezőjének meghökkentő lebőgése a cannes-i filmfesztiválon.

A Southland Tales fináléjában egy Los Angeles felett lebegő jégkrémes busz tetején álló Lou Taylor Pucci vállról indítható rakétát lő egy hatalmas léghajóba. A zeppelinen Robert Frost szenátor (Holmes Osborne, aki George W. Bush mimikáját és gesztusait parodizálja) fényűző partija folyik. A bálterem színpadán a filmenként 20 millió dollárt kaszírozó akciósztár Boxer Santaros (Dwayne 'The Rock' Johnson) tart pisztolyt a halántékához, miközben mellette felesége (egy hisztérikus Mandy Moore) tangózik pornószínésznő szeretőjével (Sarah Michelle Gellar). De miért is lebeg az a jégkrémes busz? Hát mert a raktérben Seann William Scott (Stifler az Amerikai Pite-filmekből) kezet fogott saját alteregójával, és mint korábban megtudtuk, ha a földön két azonos lélek találkozik, abból semmi jó nem sülhet ki...

Nem sok szót vesztegetnénk a fenti jelenetet tartalmazó két óra negyven perces zagyvaságra, ha nem a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában mutatják be, és rendezője történetesen nem az a Richard Kelly, akinek Donnie Darko című debütálását az új évezred legeredetibb alkotásai között tartjuk számon. A Donnie Darkó-ban Kelly zseniális hibridet hozott létre a sci-fi, a tinirománc, a "problémás gyerek" és a kisvárosi tabló műfajok ötvözéséből, az utolsó mellékszereplőből is hiteles alakítást sajtolt ki, mindenki egy rendkívül tehetséges kismester feltűnését ünnepelte. Az első szomorú jele annak, hogy nem minden válik arannyá, amihez a 31 éves filmes nyúl, a tavalyi Domino című zölden villogó szörnyűség volt, amelynek Kelly jegyezte a forgatókönyvét (ráadásul a DVD-kiadás audiokommentárjából az derül ki, hogy maradéktalanul meg van elégedve a végeredménnyel), a Southland Tales-el azonban abszolút mélypontra ért.

Az új mozi csak úgy burjánzik az ambíciózus ötletektől. Van itt minden, neomarxista terroristáktól kezdve, a folyékony karma nevű alternatív energiaforráson keresztül a pornócicák vezette közéleti talkshow-ig, de a koherencia és a dráma feszültség hiánya, az egy dimenziós karakterek és az egyhangú látványvilág mind-mind hozzájárul ahhoz, hogy a néző legszívesebben már félóra után bedobná a törülközőt. (A vetítésen jobb és bal oldalamon ülő mindkét kolléga édesdeden átaludta a film nagy részét.)

A színészek esetlenül téblábolnak ebben a vértelen szatírában. Az exbírkózó Dwayne Johnson látványosan feszeng egy olyan lehetetlen szerepben, amely egy nála jóval tapasztaltabb színészen is kifogott volna. Némely jelenetben Stallone-paródiával próbálkozik, máskor kisfiús sármjára támaszkodik, de képtelen eldönteni, hogy komolyan kellene-e vennie az olyan mondatokat, mint például "Strici vagyok. Egy strici sohasem lesz öngyilkos." vagy huncut módon jelezni, hogy vicc az egész. Seann William Scott közreműködése szigorú nézésre és szemöldökráncolásra korlátozódik, Sarah Michelle Gellar pedig valószínűleg összeveszhetett a stábbal, mert végig annyira előnytelenül világítják meg a bőrét, mintha csak a Budapest TV-n vezetne jósműsort. A sebhelyes arcú Justin Timberlake egy Irakot megjárt katonát játszik és ő szolgáltatja a narrációt is, Christopher Lambert vezeti a már említett jégkrémes kocsit, Bai Ling pedig - mi mást? - egy mélyen dekoltált ruhában bolyongó kokottot személyesít meg. De a Tarantino-féle karrier-újradefiniálás elmarad: mindhárman megszokott halovány formájukat hozzák.

A Southland Tales tanulságos példája, hogy mi történhet akkor, amikor egy fiatal zseninek kikiáltott rendezőt első filmje után biankó csekkel dob meg a stúdió. Következő munkájához több önkritikát és őszinte barátokat kívánunk Richard Kellynek!