Meleg hősök szuperforradalma

Az X-Men - Az ellenállás vége tökéletes lezárása a képregény-eposzból készült trilógiának.

A kirekesztettség ellen küzdő hősök lázadása szabadságharccá eszkalálódik, a mutánsrendezőként debütáló Brett Ratner szépen varrja el szálakat. A záró epizód mégsem nyújt többet a képregény-filmek korábban megszokott kliséinél.

z X-Men különlegessége, hogy egyetlen füzet elolvasása után is árad a gondosan megrajzolt oldalakról a kirekesztettség érzése, néhány album végigpörgetése után pedig a rasszizmus történelmi tablója kerekedik ki belőle. A több évtizede futó képregény szereplői olyan rendkívüli képességekkel megvert mutánsok, akik születésük óta mások, a jelmezes giccsbe burkolózó hősök így akaratlanul is ott feszítenek a színesbőrűek, a zsidók és a homoszexuálisok mellett. A szereplők egytől egyig olyan outsiderek, akiknek akkor csak is az elutasítás jut, ha vállalják másságukat.

A csapatot vezető Charles Xavier karaktere (Patrick Stewart) annak a Martin Luther Kingnek állít emléket, aki abban hitt, hogy a deviáns kisebbség békében élhet együtt a többségi társadalommal. Az ellentábort vezető Malcolm X-re hajazó Magneto (Ian McKellen) viszont úgy véli, hogy a népirtás csak egy preventív háborúval kerülhető el. Az antiszemitizmus analógia pedig a deviáns muntánsok koncentrációs táborba terelésével, és megsemmisítésével válik igazán teljessé.

A képregény buborékaiba vésett tartalomból a filmadaptáció során is sikerült megőrizni a lényeget, mégpedig főként az első két mozifilmet rendezőként jegyző, nyíltan homoszexuális és zsidó származású Bryan Singernek köszönhetően. Az X-Men - Az ellenállás vége a rendezőcsere ellenére is tökéletes lezárása a trilógiának: a harmadik részt jegyző, jóval szerényebb képességű Brett Ratner értelmezési síkon ugyan nem tesz hozzá semmi újat a korábbi filmekhez, mégis mesterien veszi fel a fonalat és varrja el a korábban felmerült kérdéseket.

Ratner érdeme abban áll, hogy komplexebb szintre emeli az előző részekben boncolgatott kisebbségek elleni gyűlölködés problémakörét: az első epizódban a bandák háborújaként megjelenő konfliktus a második filmben eszkalálódik ugyan, igazi szabadságharccá mégis a záró epizódban válik. A másságot betegségnek tituláló kormány által kifejlesztett gyógyszer már nyílt fellépésre készteti a természetfeletti képességeikhez ragaszkodó mutánsokat.

Ráadásul a film dramaturgiája annak ellenére sem szenved csorbát, hogy a sztorit a képregény-eposz egymástól térben és időben elkülönülő történetfolyamaiból gyúrták össze. Mellékszálként kap helyet az istenszerű ösztönlénnyé avanzsáló Jean Grey (Famke Janssen) tragédiája, valamint az állati attribútumokat hordozó Wolverine (Hugh Jackman), és Lolita-szerű Vadóc (Anna Paquin) ödipuszi kapcsolata. A szereplők jellemfejlődését a trilógia végére azonban így is sikerült odáig kifuttatni, ami a képregényben csak több ezer oldal átrágása után válik érthetővé.

A mindezek ellenére az X-Men - Az ellenállás vége nem nyújt többet a képregény-filmek korábban megszokott kliséinél, amelyek igazán csak papírra nyomva hatásosok, a film után mégis jól esik szorongatni a hazai izzadságú képregény-börzéken beszerzett Uncanny X-Men gyűrött, ódon illatú füzeteit.