Jamie Bell: pacifizmus és farzsebben hordott pisztoly

Az [origo] filmklub tudósítója a Kedves Wendy! világpremierjén, a tavalyi Berlinalén beszélgetett Jamie Bellel, aki a filmben a pisztolyába szerelmes főhőst, Dicket alakítja. Bell 2000-ben tűnt fel a Billy Elliot táncoslábú tinijeként, azóta játszott többek közt David Gordon Green Undertow című thrillerjében és a King Kongban is. Az időközben majdnem kész férfivá cseperedett színész mesélt nekünk filmbeli figurájáról, elárulta, hogy ki az a két rendező, akivel nagyon szeretne együtt dolgozni, és elmondta azt is, hogy miért James Deant tekinti a példaképének.

- Szóval Lars von Trier tényleg tiszta bolond?
- Igen, az, ugyanakkor zseni is. Abban a kiváltságban van része, hogy az elméje teljesen zaklatott, de végeredményben nagyon érdekes is. Szerintem teljesen egyedi, és a filmjei kiállják majd az idő próbáját. Nem sokan tettek annyit az európai filmért, és úgy általában a filmért, mint ő, ezért tiszteletet érdemel.

- A Billy Elliot után mondtad, hogy Stephen Daldry a mentoroddá vált, és szinte adoptált. Még mindig tartjátok a kapcsolatot?
- Természetesen. Nagy része volt abban, hogy elvállaltam ezt a szerepet. Az embernek szüksége van másokra, akik utat mutatnak neki, tanácsot adnak bizonyos dolgokban. Nekem fontos, hogy a barátaim rálássanak a munkámra, mert ők azok, akik keményen és őszintén megmondják a véleményüket arról, amit csinálok. Ha seggfej vagyok, szólnak, hogy seggfej vagyok. Fontos, hogy ilyen emberek legyenek körülöttem, mert ők gondoskodnak arról, hogy racionális és normális maradjak. Szóval Stephen még mindig fontos része az életemnek.

- Tehát, amikor kiválasztasz egy forgatókönyvet, az ő véleményét is kikéred?
- Ha csak lehet, elolvastatom vele. Szívesen bevonódik, de persze a végső döntés az enyém. De hasznos tanácsadó, nagyon intelligens, és felismeri a jó forgatókönyveket, hihetetlenül jó színészekkel dolgozott együtt, és nagy múlt áll már mögötte.

- A Billy Elliot-ot követően azt is említetted, hogy az összes barátoddal megőrizted a kapcsolatod, de most, hogy már Dániában, Amerikában és Új-Zélandon forgatsz, hogy tudod megtartani őket?
- A sok utazás miatt nehéz, de ez része a munkának, amit én választottam. Mindennek van előnye és hátránya is persze. Néha magammal vihetek embereket, meglátogathatnak. Most Koppenhágában sok új barátságot kötöttem, többek közt Thomasszal (Vinterberg, a rendező - a szerk.), és a többiekkel, akik játszottak a filmben. Érdekes helyzet, hogy színészként az ember sokszor ki-bemászkál mások életébe. Szuper ebben az iparban dolgozni, mert az ember világot lát, és különleges emberekkel ismerkedik meg.

- És az anyukád?
- Új-Zélandra kijött hozzám. Persze most már nem kísérget mindenhova, mint régen, most, hogy nagykorú lettem, mehetek bárhova, ahova akarok, és ez király. Ez segít a tapasztalatszerzésben, a felnőtté válásban.

- A Kedves Wendy! sok témával foglalkozik a fegyverviselési kultúrától kezdve az erőszakon keresztül a csoportlélektanig. Számodra fontosak ezek a témák?
- Különösen a fegyvereket illető rész. Tőlem nagyon idegen az, hogy valaki fegyvert tart az otthonában, hogy saját kézifegyvere van. Angliában, ahonnan származom, illegális kézifegyvert tartani. Szóval számomra nagyon különös ez a mentalitás. Amikor először a kezembe fogtam egy valódi fegyvert, ösztönösen megrettentem, annyira furcsa volt. Szerintem ebből a filmből különböző emberek nagyon különböző dolgokat szűrnek le. Nagyon erős érzéseket vált ki belőlem a film, és az, amit képvisel. Számomra a fő mondanivalója az, hogy fiatalok próbálják megtalálni az életük értelmét. A fegyverek ezt is szimbolizálják. Hogy hogyan lépnek egymással kapcsolatba ezeken a fegyvereken keresztül, hogyan reagálnak a fegyverekre. De a film a mai világot is szemügyre veszi, amelyben mindenki békét akar, mindenki pacifista, de úgy tűnik, a hátsó zsebében mindenki egy rohadt nagy pisztolyt hord. Mindenki fél, úgyhogy mindenki fegyvert tart magánál, metaforikus értelemben. Szóval érdekes szempontból mutatja meg a világunkat.

- Furcsa, hogy a filmbeli figurád, annak ellenére, hogy tinédzser, szinte teljesen aszexuális. Nem vált ki belőle különösebb reakciót, amikor a lány megmutatja neki a mellét.
- Thomas és Lars azt akarta megmutatni, hogy a gyerekek csapata mindenkit máshogyan változtat meg. Stevie magabiztosabb lesz, már szóba mer állni az emberekkel, Huey is magabiztosabb, meg meri szólítani a lányokat. Susan esetében pedig fizikai átváltozásról van szó, ő azt hiszi, hogy amiatt nőnek meg a mellei, amit együtt csinálnak. Szerintem abban a jelenetben Dick azt veszi észre, hogy a többiek nem egészen értik, hogy miről is szól a dendik csoportja. Ezzel nincs baj, hiszen mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja, de Dick kicsit másképp látja a csapatot, mint ahogy a többiek. Ezért reagál olyan nyersen.

- Ő milyen változáson megy keresztül?
- Végeredményben szerelmes lesz. Beleszeret a pisztolyba. A film magja az az érzés, amit Wendy iránt táplál. Ez egy igazi szerelmi történet. De fizikai változást is észre lehet venni rajta, az elején görbén, behúzott nyakkal jár és furcsán megy, de aztán, amikor már fegyvere van, kiegyenesedik, az emberek szemébe néz, képes sokkal jobban kifejezni magát.

- A világ legmenőbb rendezői közül többel is dolgoztál már, David Gordon Greennel, Thomas Vinterberggel és Peter Jacksonnal. Kik szerepelnek még a kívánságlistádon?
- Paul Thomas Andersont nagyon nagyra tartom, minden filmjét imádom, szerintem hatalmas tehetség. És Alexander Payne-t, aki a Kerülőutak-at csinálta, ami remek film, és nevetséges, hogy Paul Giamattit nem jelölték érte Oscarra. Olyanokkal szeretnék dolgozni, akik olyan történeteket filmesítenek meg, amelyekről beszélnek az emberek. Akik nem félnek ettől. Larst és Thomast nagyon tisztelem amiatt, hogy elég tökösek voltak hozzá, hogy egy ilyen filmet csináljanak. Legtöbben nem vállalnák be, hogy valami olyasmit csináljanak, ami vitát vált ki. Szerintem ennek a filmnek az volt az értelme, hogy megmutassa az embereknek, hogy mi folyik a világban, és elgondolkodtassa őket.

- Az Undertow forgatásán találkoztál Terrence Malickkel?
- Igen, gyakran kijött a forgatásra. Lenyűgöző filmes, akit azóta imádok, hogy évekkel ezelőtt láttam az első filmjét, a Sivár vidék-et. Élő legenda, zseniális független filmes, aki felismerte David Gordon Green tehetségét, és a szárnyai alá vette.

- Egy filmnél melyik a fontosabb számodra, hogy olyan színészek legyenek a partnereid, akik támogatnak, vagy egy olyan rendező, aki megfelelő szabadságot biztosít neked ahhoz, hogy alaposan felfedezhesd a figurádat?
- Számomra a rendező, hiszen végül tőle függ, hogy milyen lesz a film. De ami alapján eldöntöm az elején, hogy elvállaljak-e egy szerepet, az a forgatókönyv.

- Van valaki, akit példaképednek tartasz?
- Igaz, hogy már rég meghalt, de James Dean a példaképem a színészi képességei miatt, és amiatt, amit képviselt: az ötvenes években a meg nem értett tizenévesek szorongásait. Szerintem sok fiatal színész felnéz őrá és Brandóra. Különösen mostanában jellemző ez a tizenéves színészek körében, a fiúknál és a lányoknál is. Példaképek, mert az individualitást képviselték ebben az iparban, ahol az embereket olyan könnyen bekategorizálják és megcímkézik, mint engem is, a "fiút a Billy Elliot-ból". Az embernek folyton meg kell küzdenie azért, hogy individuumnak tekintsék, és James Dean és Brando épp ezt képviselte.

- Ha nem színész lennél, mihez kezdenél?
- Nem tudom. Tényleg, fogalmam sincs. Rátaláltam egy útra, amin haladok, és szerencsés vagyok, hogy így alakult.

Varga Ferenc
Berlin, Németország