Színes, szagos Parfüm

Bemutatták, tarolt és megbukott - egyszerre. Németországban vegyes érzésekkel fogadták az eddigi legnagyobb költségvetésű német filmet, a Parfümöt, Patrick Süskind regényének életre keltett verzióját. A bevétel lehengerlő, a kritika fanyalgó, az Oscar-díjra pedig esélyt sem kap.

Mozgolódás a könyv körül

A reklám-hadjárat kétségtelenül hatásos volt; Németországban hónapok óta futott a mozikban a Parfüm előzetese. Eleinte csak egyetlen rövid jelenetet láthattunk a filmből - de már az is elég volt, hogy a figyelmet felkeltse -, később egyre többet, egyre színesebb, izgalmasabb képeket. Dustin Hoffman az illatokról oktatott, Alan Rickman a lányát védelmezte, ezt a filmet mégsem ők tették érdekessé, hanem a német alkotók: Bernd Eichinger producer és Tom Tykwer rendező. Önmagában az, hogy együtt dolgoznak, hírértéket adott a produkciónak.

Bernd Eichinger legalább akkora császár Németországban, mint nálunk Andy Vajna. Ha nem még nagyobb, ő ugyanis nemcsak pénzt és sikert tudhat maga mögött, de ízlése és alkotói tehetsége is van. Nemcsak, hogy olyan nemzetközi sikerfilmeket jegyez producerként, mint A rózsa neve, a Kísértetház vagy a Végtelen történet, de ő szerezte a legutóbbi német Oscart is a Hontalanul Afrikában című filmmel. Az Oscar-díj persze nem minden, A bukás című Hitler-filmje például csak a jelölésig jutott, viszont nagy port kavart világszerte. Ebben pedig még az átlagosnál is nagyobb része volt, mivel nemcsak a produceri, hanem a forgatókönyvírói feladatokat is ő látta el. Nehéz röviden összefoglalni, Bernd Eichinger mennyit tett a német filmért, hány rendező köszönheti neki a sikereit (hogy csak a legismertebbet említsük: Wolfgang Petersen), mekkora megtiszteltetés egy fiatal rendező számára, ha ő kéri fel egy filmre.

A lehetőség pedig ezúttal Tom Tykwernek jutott, aki szintén nem ismeretlen a német - és a nemzetközi - közönség számára. A lé meg a Lola című filmjével világhírűvé vált rendezőt hamar felkapta Hollywood, talán túl hamar is, a Cate Blanchett főszereplésével készített A gyilkosok is a mennyországba mennek ugyanis csalódást okozott. Az "izgalmas alkotók" klubjából mégsem rúgták ki, legutóbb a Paris, Je T'aime című szkeccsfilmben jegyzett egy epizódot, olyan rendezők mellett, mint Alfonso Cuarón, Olivier Assayas, Alexander Payne, Gus van Sant, Isabel Coixet és a Coen fivérek. Az elmúlt három éve azonban kizárólag a Parfüm adaptációjával telt.

Bernd Eichinger azt állítja, azonnal filmet akart forgatni a regényből, amint kiolvasta. Mindez 15 évvel ezelőtt volt, a könyv megjelenésekor, amikor a szerző, Patrick Süskind még hajthatatlan volt, nem akarta eladni a jogokat. Eichinger azonban igazi vadász, nem hagyta annyiban a dolgot, az elmúlt években újra és újra megostromolta a kiadót. Közben a regényből bestseller lett, több mint 40 nyelvre lefordították, és világszerte 15 millió példányban kelt el.

"Los Angelesben voltam épp - ez 2000-ben történt -, amikor mozgolódás támadt a könyv körül. Megérzi az ember, ha résnyire nyílik a kapu. Rögtön hívtam a kiadótól Keel urat, aki azt mondta: 'Hát igen, Süskind úr most valóban hajlandó lenne arra, hogy bizonyos feltételek mellett eladja a megfilmesítés jogait.' Repülőre szálltam, és Zürichbe utaztam. És Süskind tényleg megenyhült, ami annyit jelentett, hogy egy bizonyos összegért valóban eladta a jogokat. Többet nem is akart foglalkozni a filmmel, a pénz kellett neki, semmi több " - mesélte Eichinger a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak. A 10 millió eurós árat saját zsebből állta.

A produkció sorsa eldőlt, most jött a nehezebb feladat: forgatókönyvet írni a regényből. Eichinger úgy döntött, ő tudja legjobban, mit akar kihozni a projektből, tehát a forgatókönyv megint az ő munkája. "Semmiképp nem akartam, hogy a könyv eredetisége elvesszen. A Parfüm esetében egy egész halom problémával állunk szemben - a filmezés alapvető szabályait kell sutba vágnunk ahhoz, hogy ezeket a problémákat megoldjuk. A történetben nincsen Jó és Rossz. Nincs igazi hős sem, aki a Jóért küzdene. Nincs benne szerelmi szál, nincs tulajdonképpeni cselekmény, ha úgy tetszik, nincs benne egy árva konfliktus sem. A film szempontjából a legrosszabb, hogy a főszereplő még csak nem is tanul semmit a a történetből. A mi filmünk - a filmek 95%-ával ellentétben - nem az önazonosság kereséséről szól, hanem csupán egy rajongásról" - nyilatkozta Eichinger, aki bevallotta, azért is volt kénytelen maga írni a forgatókönyvet, mert a legnevesebb hollywoodi szerzők visszautasították a felkérését, mondván: lehetetlenre vállalkozik.

Amint azonban a forgatókönyv elkészült, a rendezők sorba álltak Eichinger Los Angeles-i irodájában. Még Ridley Scott is jelentkezett a feladatra. Ő azonban tudta: nem klasszikus kosztümös filmet akar. Kosztümöset ugyan, de modern felfogásban. Egy kötéltáncot a széles közönségrétegeket elérő kommersz, és az ínyenceknek szóló kísérleti film között. Erre találta legalkalmasabbnak Tom Tykwert.

Tolakodik, mint a pacsuli

Tykwer pontosan értette, miről szól a feladat. "Sosem hittem volna, hogy valaha kosztümös filmet rendezek. A kosztümös filmekben mindig zavart, hogy a szereplőkön látszik, hogy alig egy perce léptek ki az öltözőből. Végig tudjuk, hogy ma vették fel, csak tegnapra maszkírozták, ráadásul rosszul, mert a felületeket nem kezelték elég alaposan. A XVIII. században játszódó filmeknél például egyszerűen nem stimmel a kosz-szint"- nyilatkozta. "Mi megpróbáltunk egy olyan történelmi filmet forgatni, ami nem egy teátrális kosztümös filmnek látszik, nem egy mesterséges esztétikát állít elő, amiben nem nyilvánvaló, hogy statisztákat bújtattak jelmezekbe, amelyekben kényelmetlenül érzik magukat, és megmondták nekik, hogy szaladjanak a háttérben jobbról balra anélkül, hogy tudnák, miért csinálják ezt."

Tykwer és Eichinger egyik találmánya tehát abban állt, hogy a korabeli hétköznapokat keltette életre, méghozzá nem az arisztokrácia milliőjében. Egy úgynevezett "Dirt Surface Crew" (vagyis "felületi koszkezelő stáb") dolgozott azon, hogy a Barcelonában felvett utcai jelenetek kellően "életszagúak" legyenek - minden egyes forgatási nap előtt bemocskolták, a munka végeztével pedig letisztították a házfalakat. Statisztának csak olyan embereket alkalmaztak, akiknek a fogsora nem volt tökéletes, és megkövetelték tőlük, hogy napokig hordják mosatlanul a jelmezüket. Mindegyik kapott egy mesterséget, melynek alapjait kitanulta, így az utcai jeleneteket szinte improvizatívan forgatták: a kamera rajtaütésszerűen pásztázott az utcai forgatagban. Mindez persze már önmagában megkövetelte az óriási anyagi ráfordítást.

A produkció összköltsége 50 millió euró lett, és ezzel minden idők legdrágább német filmjévé avanzsált. Német, de angol nyelvű, ugyanis a főszerepekre nemzetközi sztárokat szerződtettek. Dustin Hoffman és Alan Rickman mellett a főszerepet a még ismeretlen Ben Whishaw kapta (akiben nem nehéz felfedezni Tom Tykwer 10 évvel fiatalabb alteregóját), egyik áldozatát pedig a Pán Péter óta felnőtt szépséggé érett Rachel Hurd-Wood játssza. Ahogy Bernd Eichinger több fronton vett részt a film készítésében, úgy Tom Tykwer is multifunkcionális rendezőnek bizonyult: korábbi munkáihoz hsaonlóan ezúttal is ő szerezte a film zenei anyagát.

A Parfüm - Egy gyilkos története című filmet szeptember 14-én mutatták be Münchenben, hatalmas parádé közepette. A premier nemcsak filmes, hanem társasági esemény is volt. A következő napok érdekes eredményt hoztak: a németek minden korábbinál nagyobb lelkesedéssel váltottak jegyet rá, egy héttel a bemutató után már majdnem 1 millióan (egész pontosan 950 ezren) látták, amivel majdnem megduplázta az eddigi rekorder, A bukás eredményét (arra az első héten majdnem fél millióan, összesen pedig 5 és fél millióan váltottak jegyet). A kritikusok azonban egyre csak fanyalognak.

A Frankfurter Allgemeine Zeitung munkatársa például így vélekedett: "Iratlan szabály, hogy egy regényt sosem szabad kijátszani a filmes feldolgozással szemben. Ebben az esetben azonban az az érzésünk, hogy maguk az alkotók kerülték ki ezt a helyzetet, azáltal, hogy úgy ragaszkodtak a leírt szóhoz, mintha az szentírás lenne. Már az első percekben azt halljuk, amint Otto Sander Süskind mondatait szavalja, és vannak pillanatok, amikor a film egész groteszk módon veszi szó szerint a leírtakat." Pár mondattal később Peter Körte a filmet "mozgó leporellónak" nevezi, egyes képeit pedig Oliviero Toscani Benetton-fotóihoz hasonlítja.

A Spiegel kiritkusa, Jenni Hoch szerint "A színészeknek alig jut dialógus, jóformán csak azt játsszák el, amennyit a narrátor épp elmesél. Ezekben az absztrakt jelenetekben az illat-gyilkos áldozatai úgy tűnnek fel, mintha díszes dekorációk volnának - vörös hajjal, fehér nyakkal, ringó kebellel." Utolsó mondatában pedig úgy fogalmaz: "Minden stilisztikai rafinéria ellenére Jean-Baptist Grenouilles drámája plakátszerű történet marad - erőszakosan tolakodik, mint a rossz illatú parfümök."

A német kritikusok után a német filmszakma is beintett Eichingeréknek, és pár nappal a premier után úgy döntött, nem ezt a filmet, hanem a Das Leben der Anderen című Stasi-drámát küldi az Oscar-kampányba. Az ugyanis éppen az ellenkező utat járta be: március óta összesen 1,5 millió néző látta, viszont a szakma lelkesedett érte. A Német Filmakadémia hét Lola-díjjal jutalmazta, és a kritikusok is csak szuperlatívuszokban nyilatkoztak róla (megjegyeznénk: teljes joggal). A Parfüm-nek tehát csak az marad, hogy hatalmas kasszasiker váljék belőle - ehhez azonban a nemzetközi piacon is teljesítenie kell. Mi mindesetre nagy izgalommal várjuk, Magyarországon jövő év tavaszán kerül a mozikba.

Gyárfás Dóra