Férfiszenvedély, női zokogás

A Férfiakt annyira "normális" film. Szerzője ismeri a karaktereit, nem ad a szájukba hülyeséget, nem csavargat öncélúan a sorsukon, nem nézi ostobának a közönségét. Ezért aztán a színészeknek is van mit játszaniuk, az operatőrnek is van mit mutatnia. Érzékeny film egy érzékeny témáról, amit már rég ki kellene beszélni.

Olyan régóta hiányzik egy olyan magyar film, mint a Férfiakt. Még ha nem is tökéletes. Még ha nem is fogja mindenki érteni. Kellett, mert az utóbbi időben túl sok lett a bugyuta vígjátékból, túl sok Kapából és Pepéből, Szabó Győzőből és Gesztesi Károlyból, még ha nem is ők tehetnek óla, hogy mindig ugyanazt látjuk belőlük. A másik oldalon meg továbbra is maguknak forgatnak a rendezők, önző álmukat viszik vászonra, amivel szintén csak az a baj, hogy kábé tízből egyszer van értelmük.

Szóval vártam már egy filmet, ami felnőtt nyelven beszél felnőtteknek, mai problémákról, a mai életünkről. Amiben olyan színészek szerepelnek, akiknek az arcában még sok a titok, akiktől elmélyülést kértek az alkotók, és finom, komoly játékot. Akiknek rendes dialógust írtak a szerzők, meglepő és mégis ismerős sorokkal, kemény szitukkal, bonyolult jellemekkel. Akik bejárnak egy várost, amelyben új helyeket mutatnak, meg azt is, ami mellett figyelmetlenül megyünk el naponta.

De persze be kell látni, hogy a Férfiakt nem mindenkié. Elsősorban a pesti értelmiségé. Róluk szól és nekik. Azoknak, akikkel ugyanez megeshet, akik a homoszexualitást nem csak rémhírből ismerik, akik szerint a szerelem ugyanaz, bárkik között esik is meg, akik nem ítélnek el valakit azért, mert kipróbálta az ismeretlent, mert unta a kiváltságait. Na jó, akkor elmondom a sztorit.

Tibor középkorú író, szép és előkelő férfi, régóta unatkozik. Felesége is szép és bájos, de mivel vidéki színésznő, meglehetően depressziós egy ideje. Mindketten egyedül vannak a bajukkal, csak az öregségtől való rettegésben közösek. Tibort kiszemeli magának egy fiatal fiú, akinek mindegy, hogyan, de otthonról menekülni akar. Mivel egyebe nincs, a testét használja a kitörésre. Tibor hamar bedől neki, szerelmesnek érzi magát, függő lesz. Hiába tudja, nem akarja látni, hogy mi történik vele. Innentől nem érdemes tovább mesélni, az történik, amitől az ember végig tart, amit elképzelhetőnek, sőt legesélyesebbnek gondol.

A legszomorúbb, hogy az egész annyira banális, megalázóan szimpla vereség. Legjobb lenne úgy tenni, mintha meg sem történt volna, és élni tovább a korábbi, unalmas életet. De a forgatókönyvíró (Esztergályos Károly) szerint ez ennél jóval több, mélyebb sebet ejt a szereplők lelkén. Nem léphetnek tovább csak úgy, hiszen minden megváltozott, minden lapjukat felfedték.

Ezzel nem értek egyet, az ember legfeljebb szimbolikusan hal bele. Ezt az egyet sajnálom, a befejezést kissé elragadtatott, művészkedő megoldásnak találom. Ha mindenki tovább élne ezzel a történettel, még nagyobb, még reálisabb lenne a tragédia - szerintem. Épp azért, mert Tibor nem az egyetlen; felesége önsajnálata úgyis permanens, hosszan élhet még vele; és ki tudja, hányan élnek ugyanígy körülöttük. Az ő közegükben biztosan sokan. Különben miért volt ott Sinkó László karaktere?

A Férfiakt gyönyörű film, mert a színészek gyönyörűen játszanak, mindahányan. Gálffi László Tibor szerepében kifogástalan, de nemcsak azért, mert jól játssza a szerepét, hanem mert olyan megjelenése és karizmája van, amivel minden évben két-három filmet kellene forgatnia. Nem is csak nálunk, hanem Londonban, mondjuk, vagy Párizsban. Szabó Dávid is tökéletes, kellően közönséges és üres. Kerekes Éva mindenben jó, ez a film sem kivétel, Sinkó László pedig megint pár perc alatt lesz felejthetetlen.

A film egyetlen gyengéje a rendezés. Esztergályos Károly forgatókönyve hiteles és szép, képei alapján viszont azt hihetnénk, hogy egy '80-as évekbeli tévéjátékot látunk. Nem véletlenül: az volt az ő hőskora, akkor forgatta szép, klasszikus tévéfilmjeit. Szerinte a tévé és a film között nincs különbség, a néző mindig csak néző marad, bárhol ül is. Nem igaz. Vagy igen: de azért, mert közben már a tévé sem ezen a nyelven beszél. A mozgókép nyelve folyamatosan fejlődik, ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Épp azért nem, mert aki filmet csak tévében néz, az is az új stílusra szokik.

Gyorsabb vágások, több közeli, lassú svenkek, váratlan plánváltások - a mai filmnek megvannak a követelményei. A Férfiakt is próbálkozik némelyik újdonsággal, de a mozgásban lévő szereplő fázis-ugrásai ritkák és esetlenek, a melankolikus táj közelítése rossz ritmusban történik, ezért szinte fel sem tűnik. S ha a rendező - a főhőssel együtt - érzi az idő múlását, akkor fiatal alkotótársakat hív, akik nem is tudnak másképp dolgozni, csak ahogy ma szokás. Esztergályos Károly azonban régi munkatársaival dolgozik, amit szintén meg lehet érteni - de ennek látszanak a következményei.

Persze ha a Férfiakt-ot csak azok nézik meg, akiknek Esztergályos Károly nevéről a sok irodalmi adaptáció jut eszébe, az ízlés, a tartás, egy régi világban való nosztalgikus gyönyörködés - azoknak a film így is tetszeni fog. A fiatalabbak pedig koncentráljanak a tartalomra, mert ott a lényeg.

Gyárfás Dóra