Nincs túl magas léc

Összecsapnak a fejed felett a hullámok? Nem tudod mit tegyél? Jól jönne egy kis segítség? Fordulj tanács-adónkhoz bizalommal!

A beérkező leveleket csak tanácsadónk olvashatja el.
Az olvasói levelekben felvetett problémát és a pszichológus válaszát - a levélíró azonosíthatóságára utaló adatok titkosításával - szerkesztett formában megjelentetjük ezen az oldalon, amennyiben ennek ellenkezőjét nem kéred tőlünk. Ezért amikor írsz, jelezd, hogy hozzájárulsz-e leveled és a válasz megjelentetéséhez, vagy pedig olyan bizalmas kérdésed van, amelyre kizárólag személyes választ vársz. Pszichológusunk minden levélre válaszol. Ha egy héten belül nem kaptál választ, küldd el még egyszer a leveled, kérjük figyelj a cím pontos megadására is, ahova a választ várod!
Tisztelt Szendi Gábor!

A probléma a párkapcsolataimban van, amit nem is neveznék igazából annak. Igaz csak 18 éves vagyok, de szerintem ilyenkor már normális, hogy mindenkinek volt már legalább egy barátja/barátnője. Sajnos ezt én nem mondhatom el magamról, pedig már nekem is szükségem lenne a szeretetre. Sokat gondolkodtam, hogy vajon miért lehetek egyedül, és arra a következtetésre jutottam, hogy nagyon magasra tettem a mércét - amit szinte lehetetlen elérni - és ebből egyszerűen nem tudok engedni. Ez azért van, mert tisztában vagyok a saját értékeimmel, talán túlzottan is. Vonzó, intelligens, a koromnál érettebb lánynak tartom magam. Mindenki közvetlen, humoros, kellemes természetnek tart, így nagyon könnyen

alakítok ki kapcsolatokat. Teljesen idegen emberekkel is el tudok beszélgetni órákig kortól, nemtől függetlenül. Azonban a fiúk, ha kettesben vannak velem, teljesen lebénulnak, és alig mernek a szemembe nézni, pedig nagyon igyekszem, hogy feloldjam az emberekben lévő gátlásokat. (Ez mindig furcsa nekem, hiszen én sosem jövök zavarba, és mindig tudok valamit mondani). Lehet, hogy a határozottságom félemlíti meg őket, mert azt gondolják egy nagyon tapasztalt nővel állnak szemben. Nos igen, magasan van a léc, de szerintem teljesíthető. Egy intelligens, különleges, egyedi gondolkozású, közvetlen fiúra/férfire van szükségem, aki mindig meg tud nevettetni. Túl sokat várok el? Túlságosan sokra tartom magam? Szeretném kérni a segítségét, mi tegyek, hogy végre változzon az életem.

Köszönöm: Panka

Kedves Panka!

A maga kapcsolatnélkülisége nem biztos, hogy akkora probléma, mint gondolja. Vagy ahogy írja, "magasra emelt léce" talán nincs is olyan magasan. Ha nevén nevezzük a dolgot: maga nem "pasit" akar, hanem testi-szellemi társat. Ezt igényességnek is lehet nevezni, és sokan szenvednek abban a tanácstalanságban, hogy akkor most ez "normális", vagy beteges. De nem jó az átlagost, az elterjedtet azonosítani a kívánatossal. Ez két különböző dolog. A szerelemhez két érett személyiség kell, mára ez némiképp devalválódott. A "pasik" és a "csajok", meg a "járás" fogyasztási cikké vált. Sokan érzik úgy, hogy muszáj egy ponton "becsajozni" és "behapsizni", mert ciki "kilógni". De ezt nem lehet időhöz kötni, nem lehet elhatározni, mert vagy jön az, akibe az ember bele tud szeretni, vagy nem. Egy értékvesztett világban nehéz tartani magunkat az értékekhez, de sok embernek hál' isten ez nem választás kérdése, hanem csak bizonyos értékek mentén tudnak élni. Amolyan világvége hangulat van manapság, ki tudja meddig élünk, ne mondjunk le hát semmiről. Talán maga nem fogalmazta meg elvként, de viselkedése mindenképen arról szól, hogy az elvek többet érnek, mint sodródni az árral.

Na jó, ennyit a bölcselkedésről, azt sem akarom idealizálni, ha valaki magányos, és azt sem akarom leszólni, aki korán lesz szerelmes. Nagyon sokféle az ember.

A másik gondolatom az, hogy a fiúk általában két évvel le vannak maradva a lányok mögött mind érzelmileg, mind testileg. Ez a különbség 18 éves korban még javában dúl. Miközben a lányok közt erre a korra egyre több az érett személyiség, a fiúk ekkor kezdenek igazán meghülyülni, mert már nem köti őket a szülői tilalom, nehéz őket korlátozni, és kitör belőlük az evolúciósan beépített kockázatvállaló, vagabund. Ebből az következik, hogy ebben a korban a lányoknak különösen nehéz kortársak közt megfelelő partnert találni. (Erre utal nekem az, ahogy ír a magát körülvevő fiúkról.) Magánya szerintem azzal fog megoldódni, hogy továbbtanulása vagy munkába állása után érettebb fiúkkal lesz körülvéve.

Végül egy harmadik gondolat. Amikor valahogy sehogyan sem akar összejönni egy kapcsolat, annak a fentieken túl oka lehet az is, hogy ösztönösen védi magát a kapcsolattól. Ennek sok oka lehet, félelem az elköteleződéstől, a szexualitástól, a bonyodalmaktól, a csalódástól. Mindezt felerősíti a kortársi közvélemény nyomása, amely esetleg lenézően ítéli meg azt, ha valaki "még mindig facér". Én azt gondolom, akármi miatt is vannak ezek a belső hangok, hallgatni kell rájuk. Hamarosan jöhet majd egy olyan fiú, aki minden aggodalmát elsöpri, és a kapcsolat fényében megérti majd, hogy érdemes volt várni.