A holdpor szaga

A holdutazók "meg is szagolták" égi kísérőnket, és erős, az égett puskaporhoz hasonló illatról számoltak be.

A holdutazók az egyetlen emberek, akik kísérőnk felszínét már megszagolták - bár nem sétáltak szkafander nélkül a Holdon. A terepi munka során sok holdpor tapadt az űrruhájukra, és utána hiába porolták le egymás szkafanderét, a finom por a ruha mikroszkopikus redőibe is bevette magát. Amikor visszatértek a holdkomp belsejébe, majd ott mesterséges földi atmoszférával töltötték ki a légteret, levették az űrruhát. Ekkor a szkafander külső felületén lévő por közvetlen kapcsolatba került velük, és így meg is tudták szagolni azt. Többnyire az égett puskaporhoz hasonló illatról számoltak be. A jelenségre több lehetséges magyarázat van, de pontos eredete még nem ismert.

A holdpor közel felét szilícium-dioxidból álló mikroszkopikus üvegcseppek teszik ki, amelyeket a mikrometeoritok becsapódásai nyomán megolvadó és kirepülő, majd gyorsan megszilárduló anyag alkot. A becsapódások révén gyenge sokkhatás is éri az ásványokat, és az így keletkezett, illetve ekkor felszabadult anyagokban viszonylag sok szabad kémiai kötés marad.

Ezzel tehát kémiailag aktív anyagok keletkeznek, amelyek erős szagokat okozhatnak. A hatást tovább fokozhatta, hogy a por a holdkomp oxigénben gazdag belső légterével érintkezve folyamatosan "égett". A Hold felszíne ugyanis oxigénben szegény reduktív környezet, az itt található molekulák pedig a holdkompban sok oxigénnel érintkezve gyorsan oxidálódtak, hétköznapi nyelven "elégtek".

Feltehetőleg a holdkomp belsejében nem is közvetlenül a port, inkább a kabin atmoszférájában lévő pára és a holdpor kölcsönhatása révén felszabadult, majd a levegőbe jutott molekulák szagát érezték. A porszemek felszínén képződő vízpára a leginkább mobilis, azaz legkönnyebben elszakítható molekulákat vitte magával. Ezek a gázok pedig elsősorban nem a Hold anyagából, hanem a Napból kiáramló részecskéknek: a napszélnek a porban megkötött molekuláiból álltak. Furcsán hangzik tehát, de a holdutazók a leszállóegység kabinjában elképzelhető, hogy nem csak kísérőnk, hanem a napszél "szagát" is érezték.

A Földre visszahozott, és a laboratóriumokban vizsgált kőzetminták már nem árasztottak magukból hasonlóan erős szagot. A szagot okozó kémiai reakciók ugyanis már szállítás közben lezajlottak, illetve a kérdéses molekulák a poranyagból kiszabadultak, majd eltávoztak. Erre elméletileg alig kerülhetett volna sor, a mintákat ugyanis légmentesen lezárt fólia tasakokban hozták haza - a kőzetek felületei azonban olyan élesek voltak, hogy a borítást sok helyen felsértették, és a szagok lassan kidiffundáltak.

Az Apollo holdexpedíciók során a por miatt az asztronautáknak gyakran kellett megtörölniük sisakjukat, a fényképezőgépek lencséjét, a különböző mérőeszközöket - ami komolyan nehezítette a munkát. Larry Taylor (Tennessee Egyetem) holdport vizsgálva meglepően tapasztalta, hogy a legfinomabb porszemcsék rátapadtak a mágnesre. A váratlan felfedezés tisztázására módszeres vizsgálatokba kezdtek az egyetemen. Hamar kiderült, hogy csak a legfinomabb por, csak a 20 mikrométernél kisebb átmérőjű szemcsék mágnesesek. Mikroszkóp alatt vizsgálva a porszemcsék felszínét néhány száz nanométer (vagyis tizedmikron) vastagságban üvegszerű réteg borítja, ebben pedig szanaszét szóródva parányi vas szemcsék rejtőznek - a csillagos ég látványához hasonlították a mikroszkópban feltárult képet.

A Hold felszínét, légkör híján, állandóan parányi mikrometeoritok bombázzák. A felszín akár 2000 Celsius-fokra is felhevülhet ott, ahol a mikrometeorit becsapódik. A felhevült holdpor elpárolog, a pára főként vas-oxidot és szilícium-dioxidot tartalmaz. Ha a hőmérséklet elég magas, akkor ezek a molekulák atomjaikra bomlanak, vas, szilícium, oxigén atomok válnak szabaddá. A hőmérséklet csökkenésével a pára kissé odább lecsapódik a holdpor szemcséire, így alakul ki a szilícium-dioxid üvegbevonat és benne a tiszta vas szemcsék. Innen a mágnesezhetőség - annak pedig az oka, hogy csak a kis szemcsékmnél jelentkezett még egyszerűbb: a nagyobbakon is van vékony vastartalmú bevonat, de a nagyobb tömeg miatt a mágnes nem tudta felemelni őket. Taylor professzor a több mágneses porcsapdát dolgozott már ki holdi alkalmazásokra, mostanában egy állandó mágnessel egybeszerelt portörlő ecset megalkotásán dolgozik.

A por a Mars felszínén komolyabb veszélyes jelent, ott ugyanis sokkal mérgezőbb, mint a Holdon, ráadásul az űrhajósok a tervek szerint egy évnél is többet tartózkodnak a felszínen. Ezért a szkafanderek külső felületéről származó por soha nem érintkezhet a belső légtérrel. Az egész expedíció idején az űrruhák a lakóegységen kívül lógnak majd. Az űrhajósok pedig, mint egy levedlett "bőrbe" hátulról, az állomásból bújnak bele- és onnan ki, minden terepi munka után. A szkafander hátsó felületén egy olyan sima, könnyen letisztítható, és a bázis bejáratához illeszkedő felület lesz, amely ajtóként szolgál, és rajta keresztül lehet a szkafanderbe be- és belőle kimászni.