Óriáskrátert találtak a Földön

A dinoszauruszok kihalásával kapcsolatba hozott Chixulub-kráternél nagyobb, közel 480 km-es becsapódásnyomra akadtak az Antarktiszon. Kora alapján lehetséges, hogy ez a becsapódás válthatta ki a 250 millió évvel ezelőtt, a perm és a triász határán bekövetkező hatalmas kihalást, amely az akkori fajok 70-90%-át eltörölte bolygónkról.

Az Antarktisz keleti részén, a Wilkes-földön lévő képződményt Ralph von Frese és Laramie Potts (Ohio State University) azonosította a NASA, valamint orosz és koreai szakemberek közreműködésével. Első lépésként a GRACE műhold gravitációs mérései alapján egy olyan 320 km-es zónára akadtak, ahol a gravitációs tér erősebb, mint a környezetében.

Ilyen tömegkoncentrációnak nevezett képződményeket a Holdról már sokat ismerünk. Ott keletkeznek, ahol egy hatalmas becsapódás kivékonyítja a kérget, és a megemelkedő terület alatt a mélyebben fekvő, sűrűbb köpeny anyaga felboltozódik. Amikor egy topográfiai térképen feltüntették az antarktiszi tömegkoncentráció helyzetét, az egy korábban észrevétlen, 460-500 km átmérőjű, gyűrűs alakzat centrumába esett. A tömegkoncentrációt két egymástól független mérés adatsora is kimutatta. Ez, valamit a gyűrű forma együttesen arra utal, hogy egy gigantikus méretű becsapódásnyommal állunk szemben.

Az egyelőre Wilkes-kráternek nevezett képződmény kétszer akkora, mint a 65 millió éves Chixulub-kráter, a mexikói Yucatán-fészigeten, amely a kréta és a harmadidőszak határán bekövetkezett nagy kihalási hullámért felelős kozmikus becsapódás nyoma lehet. A Chixulub becsapódásnyomot egy 5-10 km-es égitest ütközése válthatta ki. Bár a Wilkes-kráter mérete közel kétszer ekkora, a kialakulásakor felszabadult energia több mint duplája lehetett a kréta végi eseménynél jellemzőnek. A becsapódó test átmérője megközelíthette az 50 kilométert, a robbanás pedig az egyik legnagyobb kataklizmával járt, amelynek eddig nyomára bukkantunk a földfelszínen.

Az eltemetett kráter korának meghatározása igen nehéz. Elméleti megfontolások alapján megbecsülték, hogy a Föld - részben képlékenynek tekintett - kőzetburkában mennyi idő alatt "lapulna ki" egy ekkora tömegkoncentráció. Léteznek például olyan kráterek bolygónkon, amelyekben eredetileg hasonló tömegkoncentráció lehetett, de mára eltűnt a kőzetburok változásai révén. Ilyen például a fentinél nem sokkal kisebb, de közel 2 milliárd éves korával lényegesen idősebb Vredefort-kráter tömegkoncentrációja. (Ez a becsapódásnyom egyébként a mostani felfedezéssel csúszott vissza a második helyre a legnagyobb földi kráterek listáján.) A Wilkes-kráter tömegkoncentrációja, illetve a térség kialakulásáról és fejlődéstörténetéről szerzett egyéb geológiai ismeretek alapján az új kráter kora durva közelítéssel 200-300 millió év közötti.

Bármikor is történt a becsapódás, hatása az egész bolygóra kiterjedt, és nagyon súlyos lehetett. Kora alapján nem nehéz elképzelni, hogy ez válthatta ki a 250 millió évvel ezelőtt, a perm és a triász határán bekövetkező hatalmas kihalást, amely az akkori fajok 70-90%-át eltörölte bolygónkról. Ez lényegesen nagyobb pusztulással járt, mint a hírhedt 65 millió évvel ezelőtti esemény, amely többek között a dinoszauruszokat is kipuszttította.

Bár érvek még nem támasztják alá, de elméletileg nem kizárt, hogy a nagy becsapódás keltette instabilitások a kőzetburokban közreműködtek annak a hasadékvölgynek a felnyitásában, amelynek révén Ausztrália levált az ősi, nagy déli kontitensről: Gondwanáról. Itt azonban nem arra kell gondolni, hogy a robbanástól indult meg a felhasadás, mivel az nem 250, hanem kb. 100 millió éve történt. Inkább arról van szó, hogy a kráter és a hozzá kapcsolódó gyengülési zónák a kőzetburokban elősegítették a kérdéses hasadékvölgy megszületését. Ennek egyik ága a kráteren ment keresztül, de a későbbiekben ez az ág nem fejlődött tovább, így maga a kráter nem darabolódott ketté.

Kereszturi Ákos