Űrtojás - Fiat Grande Punto 1.3 Multijet Emotion

Az új Fiat Punto több mint négy méter hosszú, mégis kisautónak nevezik. Az új Fiat Punto arra hivatott, hogy kihúzza a csávából a régóta szenvedő olasz autógyárat, adottságai alapján erre méltó is. Mégis, szerkesztőségünkön belül megoszlanak a vélemények az autóról, különvéleményes teszt az erősebb, 1,3-as Multijettel szerelt Grandéról.

Na miután a kolléga jól kiörvendezte magát, jövök én. Előrebocsátom: nagy fiatos vagyok, 1,7-es, tohonya dízel Tipóval kezdtem családilag, amit egészen addig hajtottam/hajtottunk, amíg gonosz emberek el nem lopták, feltételezem alkatrésznek. A biztosító aztán jól kizsákmányolt minket, Eurotax-ár mínusz minden frincfranc, úgyhogy alig kaptunk néhány fillért, gondoltam, nem is lesz autónk egy ideig.

Elmentem osztálykirándulni, a szép gimnáziumi éveket lezárni Prágába, ahol egyszercsak csörgött a telefonom, s anyu bejelentette, hogy vett egy kocsit. Csak úgy, a megkérdezésem nélkül. Na nem mintha akkor olyan nagy szakértő lettem volna, most sem vagyok az, mégis morogtam, hogy csak úgy önhatalmúlag elment bevásárolni, és semmi beleszólásom nem volt a dolgokba. "Na és mink van most?" - tettem fel mélyirodalmilag a kérdést, mire jött a válasz: használt, bordó Puntónk. Franc vigye, pedig én újat akartam, és Év autója Bravo/Bravát. Pech.

Azért csak megbarátkoztam az egyes, egyliteres Puntóval, ami nagy örömömre parányi motorja ellenére is jobban ment, mint a Tipo. Kicsi volt, jó volt, bírtam, aztán úgy alakult, hogy el kellett adni. Megírtuk a papírokat pénteken, de az autó hétvégére még nálam maradt, csakhogy szépen el tudjunk búcsúzni. Nos, még aznap éjjel rommá törtem szegényt, mentem haza a körúton, amikor a stop tábla ellenére simán kihajtottak elém. Féktávon belül.

Esélyem sem volt, bekötve nem voltam, úgyhogy csúnyán lebúboltam a szélvédőt. Az utólagos vizsgálatok szerint pontosan 52 km/órával csapódtam bele a Mazdába, gyakorlatilag fékezni sem volt időm, de életben maradtam. Az autó eleje eltűnt, a padlólemez megroggyant és az ütközés ereje még a tetőbe is vájt egy szakadékot. De megvédett. És azóta tisztelem és becsülöm a Puntót.

Az egyes különben még tetszett is, bumfordisága aranyos bájt kölcsönzött neki, talán pont ezért nem voltam elájulva a kettestől. Valahogy túl soknak tűnt, ahogy Bertalan kolléga, úgy én is megkockáztatom a csúnya jelzőt. De persze kipróbáltam, egy kedves családi ismerős ugyanis pont ellentétesen gondolkozott, mint én, s szaladt a legközelebbi Fiat-márkakereskedésbe cserélni. És utána nagyon boldog volt, lelkendezett, hogy mennyivel jobbak a kárpitok, az akkor világújdonság, parkolást segítő City funkciót pedig az egekig magasztalta.

Hát, nekem az speciel pont nagyon nem jött be, jó dolog, ha parkolásnál nem kell izmozni, az viszont már a ló túlsó oldala, ha a kormánynak semmi ellenállása sincs. Úgy egyébként se nyűgözött le az új generáció, visszasírtam az én kis bordómat. De ha már City, a funkciót nem hagyták ki a vadiúj, immár Grande, kategóriahatárokat feszegető Puntóból se, had' ne mondjam, nem vitt rá a lélek, hogy bekapcsoljam. Na de előbb szaladjunk körbe.

Először is, a Grande Puntót Giugiaro tervezte, a mester életműve előtt leborulok, ez az alkotása azonban nekem nem tetszik annyira. Az remek, hogy a Fiat végre valami újat mutatott, s hanyagolta a sablonokat, de az egész összkép bennem nem autót, az első fényszórók miatt sokkal inkább egy kúpot idéz. Csúcsfejek, kútfejek, kúpfejek. És elnézést.

Addig-addig nézegettem, amíg az is eszembe jutott, hogy olyan, mint régen a Vidámparkban az a hosszúkás űrhajó (vajon még mindig megvan?), amibe bebújva kiváló, talán valami marsi bányában játszódó számítógépes animációs filmet vetítettek. Hallottam olyat is, hogy olyan, mint egy egér, jobban belegondolva ebben is van valami. De lásson benne akárki akármit, csak azt ne halljam még egyszer, hogy maseratis, közelről vizslatva szerintem semmi, de semmi köze azokhoz a gyönyörűséges olasz autócsodákhoz, ha nem is sértés, de nem illendő az egy lapon emlegetés. Erről ennyit.

Amúgy azt is gondolom, hogy Giugiaro talán túlzottan is a dizájnra koncentrált a funkcionalitás helyett. A csomagtartó 275 literes kapacitása elmegy kategória, a négy méteren szintén túlnőtt, nagy ellenfél Clio III-é szerény 13-mal több, az viszont már bajosabb dolog, hogy a fedélen nincs egy kilincs, markoló, vagy akármi, amivel könnyedén fel lehetne emelni. A kulcsról, illetve a középkonzolról történt nyitás után nyúlkálni kell befele egy résbe, s piciny szenvedések után lehet csak felpiszkálni. Nem jó.

És az se volt jó, amikor beültem. Bertalan kolléga ugye épp arról írt, milyen jól el tudott helyezkedni, én viszont becsüccsentem, s majdnem hasba vágott a magasan álló kormány. Mondom, semmi gond, szépen lejjebb állítom, neki is álltam a manővernek, mire kisült, hogy eleve a legalsó pozícióban volt. Puff neki. Nyilván az én méreteimmel van gond, mert biztos jól van kitalálva, de nem örültem ennek a kis malőrnek. A kormány rendben van, bár nekem a bütykök pont nem tetszenek, tízes skálán maximum hatos vagy hetes lehet, ami azért, ha jobban belegondolok, nem is olyan rossz.

Elsőre meglepett, hogy a műszerfalon kékes dekorbetét díszeleg, s ezzel párhuzamosan az ülések kárpitja is hasonló díszítést kapott, ez az Emotion felszereltséghez dukáló, úgynevezett egyedi belső. Másodjára már tetszett, az biztos, hogy vidám hangulatot kölcsönöz az utastérnek, jobb, mint a komor feketeség. A kopogós műanyagokat most hagyjuk, a kárpitról meg annyit, hogy kicsit könnyen koszolódik.

Helyből van dögivel, magam mögött olyan kényelmesen elférek, hogy na, akinek volt már Puntója, tudja, hogy ez nem mindig volt így. Négyen simán el lehet lenni, öten viszont csak szükség esetén zsúfolódjanak be, azért nem teherautó ez. További kukacoskodásként felhozom a Punto ellen, hogy az index kattogása szörnyű, föl-le pöccintés után néha olyan hangot hallat, mint amikor a tanár a kréta helyett a körmét keni a táblára. Jaj. Aztán a pohártartó jól be lett dizájnolva a középkonzol és a váltókar közé, csak éppen arra nem gondolt senki, hogy rendeltetésszerű használata esetén kizárólag kettes, négyes és hatos létezik.

A váltó amúgy csillagos ötös, tényleg szépen cuppan ide-oda, hatsebességessége pedig külön jó pont. Az 1,3-as, amúgy erősebbik Multijet dízellel viszont nem voltam kibékülve: a hangja még hagyján, az annyira nem zavar, ám az innál inkább, hogy nem nagyon akar menni. Annyira nem nehéz a Grande Punto, nincs 1200 kiló, mégis "bólogatva" indul, mintha erőlködne. A forgalomban is ólomnehéz jobb lábra van szükség, ha tempósabban akarunk haladni, ennek ára viszonylag magas benzinszámla. Számológépes kalkulációm szerint a komputer 8,3-as adata pontosan fél literrel becsülte túl a valóságot, persze a 7,8 liter 1,3-as dízelmotortól még így is rengeteg. Szerintem.

A futómű hangolása az én ízlésemnek túlontúl puha, kátyú nem üt, nem rázza szét a kasztnit, cserébe viszont el kell viselni a már-már hajósan imbolygó fílinget. Kanyarban elég nagyot tud billenni a Punto, a bejárati íveken ráadásul bizonytalanság is tapasztalható, még kedvesem is felszisszent néha. Ez azért elég nagy dolog.

A leendő vásárlóknak ezúton még annyit üzenek, hogy készüljenek fel az ablaktörlő trükkösségére, a kar nem fel-le csapkodással működik. Első vagy hátsó törlés, egykutya, tekerni kell, csak találja meg az ember a jót. Nekem nem mindig sikerült.

A legolcsóbb Punto 1,2-es benzinmotorral 2,69 millió forintba kerül, négyszázezerrel többért már vihető a 75 lóerős Multijet is. A 90 lóerős 3,6 milliótól indul, magasabb felszereltségű tesztautónkért 3,91 milliót kell leszurkolni. Ha az állandóan emlegetett Renault háza táján is szétnézünk, azt látjuk, hogy a 68 lóerős, 1,5 dCi Clio ára 3,29 millió forint, 86 lóerős 3,44 millióért vihető. Minden tarifa ötajtós kivitelre vonatkozik.

Az biztos, hogy minden hibája ellenére a Grande Punto magasan kiemelkedik a Fiat jelenlegi kínálatából, rég nem dobtak piacra ilyen jó autót az olaszok. Nem lehet véletlen, hogy januárban éppen Puntóból fogyott a legtöbb Európában.

Koncz Dávid