Rémember: Mindent egy lapra tettünk fel

A Rémember zenekar évtizedes itthoni próbálkozás után ment ki Londonba, azóta keveset hallottunk az együttesről, mely ugyan épp nemrég készített egy közös videoklipet az angol Riddler együttessel, de ezt leszámítva nem sok hírt kaphattunk a brit fővárosban szerencsét próbáló magyar együttesről. Londonban a Rémember gitárosával, Szabó "Geiger" Gergellyel beszélgettünk a zenekar legutóbbi három nehéz évéről.

Ezek után magától értetődő a kérdés, hogy mégis mennyibe kerül nektek ez a zenekarosdi? Van számottevő bevételetek?
- Most inkább adósaink vannak, de azért van. Persze, nem komoly pénzekről van szó, de a fellépéseink után a gázsikat megkaptuk, bár volt, amikor még ez sem ment könnyen. Jogdíjat otthonról kapunk, itt egyelőre nem.

Hogyan sikerült fellépéseket szervezni?
- Egészpályás letámadással, hetekig csak jártuk a várost, és akkor szembesültünk azzal, hogy itt minden klubba vödörszámra viszik a demókat, ami lehet akármilyen jó, jó eséllyel nem fogják meghallgatni. Vagyis a véletlennek nagy szerepe volt abban, hogy nagy nehezen sikerült lekötni pár fellépést, aztán egyre többet. Megismerkedtünk más zenekarokkal is, de általában mindenki nagyon zárkózott, a zenekarok riválisként kezelik egymást. Arra is rájöttünk, hogy magyar zenekarként itt nem várt akadályok is vannak. Volt rá példa, hogy eljutott a demónk a Franz Ferdinand menedzseréhez, aki azt mondta, hogy jó-jó, de miért nincsenek benne magyaros zenei elemek... Válaszként talán visszakérdezhettünk volna, hogy miért nincs skótduda a Franz Ferdinand slágereiben. Vagyis eljutottunk a sztereotípiákhoz. Ennek kapcsán meg kell említeni azt is, hogy a tömeges kelet-európai bevándorlás inkább nehezítette a dolgunkat. Az nem csoda, hogy az ittenieknek már túl sok a külföldi, inkább az a csoda, hogy ilyen jól bírják. Nagy számban érkeztek például lengyelek, akikből csak annyit látni, hogy hangosak, magabiztosak, ráadásul nem is elsősorban a kulturáltabb rétegek jöttek, ez alapján pedig az átlagemberben kialakultak a sztereotípiák Kelet-Európáról.

Nézzük akkor a pozitívumait a kint tartózkodásotoknak...
- A legfontosabb, hogy a világra, és főleg Európára új nézőpontból látunk rá. Ez kitágította az addigi elképzelésünket saját helyünkről, szerepünkről. Szakmailag is, de általános értelemben is. Sok jó koncertünk is volt (csak az első évben ötven), kötöttünk néhány zenészbarátságot is, amire példa az új közös klip, ez pont az [origo]-n debütált nemrég. Sok nagyszerű élmény ért bennünket, például az, amikor a Babyshambles előzenekara is voltunk. Az öltözőben Pete Doherty hiteles junkie-nak tűnt, szart mindenkire. Ballonkabátos-keménykalapos-aranynyakláncos figurák terelgették, már amennyire lehetett. Szerencsére Fibula is elég mókás fickó tud lenni, és lehet, hogy a Babyshambles rajongói erre ráéreztek, nagy volt az ünneplés. Ez még az elején volt, akkor szinte senki sem ismerte őket Nagy-Britannián kívül, de azóta Pete Doherty világszerte ismert bulvársztár lett. Az itteni klubélet összehasonlíthatatlan az otthonival, néha tíz néző előtt is olyan zenekarok lépnek fel, hogy beszarás. A hangtechnika szinte mindenütt kifogástalan, és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy micsoda koncertekre juthat el bárki itt heti rendszerességgel. Persze ehhez is hozzá lehet szokni, ha kint élsz, én már egy ideje nem is követem a popéletet, hanem főleg klasszikus zenét hallgatok. És persze szeretném, hogy a zenénkkel további sikereket érjünk el itt, még ha nem is egészen úgy alakultak a dolgok, ahogy azt három éve elképzeltük.