Yonderboi: A nemek közti háborút a nők nyerték

Ifjabb Fogarasi László, Magyarország egyetlen exportképes könnyűzenei előadóművésze aktív időszakát éli. Második nagylemeze, a Splendid Isolation anyagával az elmúlt évben végigturnézta Európát és Oroszországot, a csütörtök óta a mozikban futó Noé bárkája című filmnek pedig ő csinálta a zenéjét. A még mindig pimaszul fiatal (26 éves múlt) zenésszel beszélgettünk Jack Nicholson érdemeiről, a sorozatfüggőség veszélyeiről, valamint arról, mit szól ahhoz, hogy az összes lány szerelmes belé. Az [origo] történetének leghosszabb interjúja.

- Mesélj, kérlek, a filmfogyasztási szokásaidról!

- Hasonlóak a zenefogyasztási szokásaimhoz. Tehát vagy egyáltalán semmi, vagy gyomorrontásig. Miközben a második album készült, két éven át a filmnézés volt mindennapjaim második legfontosabb programja. Néhány filmet láttam ugyan a Shallow and Profound (Yonderboi első albumának a címe - a szerk.) előtti időkben, meg közben is, de nem volt elég időm, hogy mindent bepótoljak, ami érdekelt. Kicsit tematikusan közelítettem meg a dolgot. Láttam egy filmet, és utánanéztem, hogy a rendezője milyen filmeket csinált még, megnéztem, hogy melyiket mikor, milyen sorrendben. Volt, amikor színészek kezdtek el érdekelni. Általában ez ilyen dominóelvszerű: megnézek egy filmet, megismerek egy rendezőt, és akkor utána az visz el egy másikhoz. Aztán 2005 vége óta, amikor a második lemez kijött, nagyon kevés filmet néztem.

- A "filmek gyomorrontásig" időszakokban egymás után hány filmet nézel?

- Attól függ. Amikor nagyon megtetszett valami, akkor egy ideig együtt éltem vele. Tehát megnéztem egyszer, és aztán képtelen voltam másik filmbe belekezdeni. Ilyenkor sokszor öt óra múlva betettem ugyanazt még egyszer. Van olyan film, amire imádok visszatérni, de van, amelyik lelomboz, vagy idegesít, ha másodszorra látom. Akkor azt érzem, hogy átlátok a szitán.

- Melyik filmet láttad nagyon sokszor?

- Az Arizonai álmodozók-at például. A Mulholland Drive-ot még mindig élvezem, és nem értem, hogy lehet, hogy még mindig ennyire tetszik. Az okostojás-t is elég sokszor sikerült végignézni. A Páncélba zárt szellem mindkét részét is láttam már jó párszor. A Florida, a paradicsom-ot, az Öt könnyű darab-ot. Ezek olyan filmek, amelyek gond nélkül visszahívhatók. Nem a történetben vagy a cselekményben rejlik az, hogy szórakoztatnak, hanem olyan hangulatot árasztanak, amit szívesen átélek újra meg újra. Olyan, mint mondjuk A mester én vagyok Füst Milántól vagy Szerb Antaltól a Pendragon legenda, ezeket bármikor kinyitom bárhol, és olvasom, nem az érdekel, hogy mi fog történni a következő oldalon. Tele vannak szurkálva rejtett dolgokkal, amik részleteikben bontakoznak ki.

- És melyik film lombozott le második nézésre?

- Például a Mementó vagy a Rekviem egy álomért, sőt az utóbbi elsőre is felidegesített. Nem szeretem a céltalan hatásvadászatot, ha csak az erőfitogtatás megy az alkotó részéről, hogy mennyire elő tudja hozni az egyszer használatos érzéseket. Jól feladja a magas labdát magának, aztán nem csinál vele semmit, hagyja leesni.

- Kellemetlen film a Rekviem egy álomért, rossz nézni.

- Igen, és amellett, hogy kellemetlen, úgy igazán nem mond semmit. Kampányízű, sírjunk együtt hangulat. Persze nincs gond azzal, ha kellemetlen vagy befordulós dolgokról szól egy film, de kell, hogy látszódjon az alagút végén a fény, mert van.

- Lynch is nagyon sok borzalmat mutat meg, de a végén, még ha furcsán is, mindig van egyfajta feloldás.

- Igen, például a Twin Peaks sorozat is, amit annak idején, kisiskolás koromban nem volt szabad néznem a tévében. De most, amikor ősszel beteg voltam, egy hirtelen ötlettől vezérelve végignéztem pár nap alatt az összes epizódot. Nagyon tetszett, az utolsó rész pedig kifejezetten bravúros lezárás. Ott van a válasz, amiről már lemondtam. A második évad során úgy éreztem, hogy ez már nem lesz. De legalább annyiban pozitív, hogy ha zsákutcába téved, akkor arról tudósít.

- És nagyon következetes volt azzal a lezárással, mert hiszen arról szólt az egész, hogy bárkiben benne lehet a gonosz...

- Hogy nem létezik olyan, hogy szigorúan fekete vagy fehér. És, hogy az, aki a fehér transzparenst lengeti, sokszor többet tud a fekete oldalról. És ha a sötét oldalt kezdi birizgálni az ember, egy lehetősége adódik: azzá válhat maga is.

- Amikor úgy három és fél éve bent voltál nálunk chaten, úgy tűnt, hogy főleg a hetvenes évek amerikai filmjein pörögtél. Milyen jelentős állomások alakították azóta a filmes ízlésed?

- Átestem Greenawayen, aztán jött egy anime-korszak, ami még tart. Mindig nagy animációrajongó voltam, már a gimiben megvolt az Akira egy remegős VHS-másolaton. A Cowboy Bebop sorozatnak nagyon tetszett a humora, egyáltalán nem japános. Akkoriban volt, hogy up-to-date módon kezdtem el követni az éppen elérhető filmtermést. Volt egy időszak 2004-2005 táján, amikor nagyon sok érdekes film jött ki, például A titkárnő, az Adaptáció vagy az Egy makulátlan elme örök ragyogása. Egy másik fontos időszak volt, amikor Jack Nicholson-filmeket kezdtem nézni. Őt mindig is szerettem, de egy idő után a béna filmeket is megvettem már, szinte bármit, amiben benne volt. Például Amerikában megtaláltam a The Terror című filmet, meg a Szelíd motorosok előtti motoros filmjeit.

- Ha elkezded, mindig végignézel egy filmet, vagy abbahagyod és később folytatod, esetleg sosem folytatod? Szoktál belekapni filmekbe?

- Filmfüggő. Ha nézés közben elvesztem az érdeklődésemet, akkor nem szégyellem kivenni, nincs bennem erőltetett fegyelmezettség. A legtöbb filmről azért elég hamar kiderül, hogy érdemes-e végignézni, és hogy ha érdekel, nem állok meg. Viszont volt már olyan, hogy kifejezetten jólesett megállítani és kicsit gondolkodni, vagy visszamenni és újranézni egy adott jelenetet.

- Melyik a leghitelesebb film, amelyet zenei témáról csináltak? Látom, ott figyel a polcodon a Nonstop partiarcok. Azt például milyennek tartod?

- Zenei témában egy film mindig azoknak hiteles, akik nem élték át közvetlenül. Aki részese volt annak idején, az mondja a leghangosabban, hogy ez nem így volt, nem úgy volt, nem az volt a lényeg. Fontos, hogy vannak ilyen filmek, mint például a Nonstop partiarcok, ami egy életérzést közvetít nagyon jól. Nekem például segített egy kicsit jobban megérteni azt az egész Madchester-világot, és nem feltétlenül zavar, hogy a valóságban egy-egy apró részlet nem pont úgy volt. Ez nem is biztos, hogy fontos egy későbbi generációnak. Érződik rajta, hogy jó szándékkal és lelkesen van összefoglalva a kor zeneisége. A Velvet Goldmine is ilyen, csak az kevésbé sikerült ilyen jól szerintem.

- A nyughatatlan tetszett?

- Igen, nagyon jól szórakoztam rajta. Sokan sérelmezték, hogy a színészek a saját hangjukat használták, de szerintem nagyon jó, hogy ők énekeltek. Sokkal hitelesebbé tette az egészet, mint hogy ha eredeti felvételek szóltak volna. És nagyon jó választás volt a két főszereplő, a csaj kifejezetten meglepő volt, mert ilyen jellegű szerepben én őt előtte nem láttam.

- Volt azért egy párban. A Gimiboszi-t nem láttad? Egy gimnáziumi diákelnök-választás történetén keresztül mond nagyon érdekes dolgokat az amerikai választási rendszerről. Az az ürge csinálta, aki később a Schmidt történeté-t és a Kerülőutak-at.

- Nem sajnos. Ezek a magyar címek attól is elrettentik az embert, amitől nem kéne. Az egyik legborzasztóbb ilyenben a Pancsolj, pancser!. Nem ismered azt a filmet? Robert Downey Sr. rendezte a felesége halála emlékére, Robert Downey Jr. is benne van, meg Sean Penn. Marha jó film, és úgy néz ki a tokja, mintha fitness-DVD lenne. Pár száz forintért árulták.

- Mi az eredeti címe?

- Hugo Pool.

- Ja, azt láttam. Alyssa Milanóval. Tök jó film.

- Nagyon szeretem még a Zűrzavar-t is. Akárhányszor megnézhető film.

- Azt én inkább a kellemetlen kategóriába sorolom. Annyira nyomorultak benne azok az emberek, különösen Chazz Palmenteri karaktere idegesített. Azt kívántam, hogy lője már le valaki.

- Hát, meghalni meg is hal, csak épp szakadékba hajt. Ezzel a filmmel olyanom is volt, hogy elindítottam a másik szobában, és akkor úgy éreztem, hogy társaságban vagyok.

- Jó kis társaságban... Melyik a kedvenc szerelmes filmed?

- Amikor elsőre megnéztem a Mielőtt felkel a nap-ot, nagyon tetszett. De például az is olyan film, amit másodszorra nem biztos, hogy megnéznék. Bírom a Távol Afrikától-t is, ez lehet, hogy bénaság, de nekem tetszik. Mindig ódzkodtam tőle, hogy olyan "anyu kedvence" film, aztán egyszer véletlenül megnéztem, és sokkal jobb volt, mint vártam. Vagy a Szerelem Makk Károlytól, nagyon szép. Viszont az abszolút kedvenc a témában az Egy makulátlan elme örök ragyogása.

- Milyen típusú film kavar fel a leginkább?

- Általában az kavarja fel a nézőt, amiről saját maga jut eszébe. Engem egy időben olyan történetek fogtak meg, amelyeknek a hősei dilemma előtt álltak. Akinek egykor megvolt a lehetősége, de mégsem a jobbnak tartott úton ment, és már a lejtőn halad lefelé. Amikor ott csatlakozom be, hogy már elindult a lejtőn, és aztán le is ér oda.

- Akik nem érik el a potenciáljukat...

- Igen. Vagy olyanfajta útkeresés, amikor az elejétől fogva leszögezi, hogy nem akarja megtalálni, de magát a keresést folytatja. Folyamatosan fel-felveszi a szálat, de úgy, hogy közben tudja, hogy sosem szeretné felgombolyítani. Az Öt könnyű darab tipikusan ilyen.

- Az Öt könnyű darab-ban magadra ismertél? Félsz attól, hogy te is elindulhatsz egy olyan pályán?

- Van az a vicc, amikor a rossz sávban halad a részeg az autójával a sztrádán és bemondják a rádióban, hogy figyelem, vigyázat, egy őrült halad a forgalommal szemben. Erre a részeg: Egy?! Mind! Ez az érzés jön át abból a filmből. Hogy a főhős tulajdonképpen azt nem veszi észre, hogy saját maga az egyetlen akadálya annak, hogy boldoguljon. Azért jó szó ez a "boldogulni" a magyarban, mert benne van a "boldog". Szép, hogy az előrejutást összekötjük a boldogsággal. Egy időben volt, hogy nagyon érzékenyen reagáltam bizonyos posztmodern dolgokra is. A Cowboy Bebop-filmben volt egy rész, amiben olyan kék golyók körül bonyolódik a történet, amelyek nanovírusokat tartalmaznak. Hogyha ezeket odavágják a földhöz, széttörnek, és a levegőbe szálló nanorobotok az agyba hatolva átveszik az irányítást az emberi tudat felett. Eközben az illető fénylő lepkéket kezd látni maga körül. Minél több vírus kerül belé, annál több fénylő lepkét lát mindenhol. Tudja, hogy meg fog halni tőle, viszont olyan esztétikai élményt okoz neki, hogy függőségi viszony alakul ki. Aki egyszer látott egy ilyet, még ha túlélte is, rabja maradt a lepkék emlékének.

- Szép szimbólum az önpusztító viselkedésre.

- Igen. Vagy a Florida, a paradicsom is nagyon fel tud kavarni. Amikor állnak a befagyott tó mellett, nagy fehérség, fúj a szél, és azt mondják, hogy ez milyen szép. Vagy ahogy a Béla nem hajlandó magyarul beszélni, és Willnek hívatja magát.

Yonderboi kedvenc filmjei | #07 - Florida, a paradicsom

- Van olyan operatőr, akinek követed a pályafutását, és csak amiatt nézel meg egy filmet, mert ő fényképezte? Meddig nézed a stáblistát?

- Szoktam nézegetni, hogy ki kicsoda. Mondjuk, nem szoktam belemenni, hogy ki volt Mr. Nicholson fodrásza. (nevet) Ez fokozatosan jött. Először a filmeket csak szórakozásra használtam, csak néztem őket, és érzelmileg reagáltam. Utána kezdtem figyelni, meg boncolgatni őket. Persze, az ember először rendezőket figyel, meg színészeket. De utána figyelni kezdtem a képet is. Főleg azóta, hogy a két klipet csináltuk, és volt alkalmam belekóstolni abba, hogy rakják össze, hogy épül fel egy film. Kezdtem a filmeket snittekben és jelenetekben látni. Azóta jobban figyelek az operatőrre is.

- Van, akinek már megjegyezted a nevét?

- Emmanuel Lubezki vagy Dante Spinotti. Meg aki a Coen-filmeket veszi fel, Roger Deakins.

- Szoktál rendezői kommentárral nézni filmeket?

- Ezt a kommentár-műfajt nem annyira szeretem. Próbáltam néha, de valahogy mindig zavart. Jobban szeretem, hogy ha van egy hosszabb werkfilm. Például a Ragyogás DVD-jén nagyon jó extrák vannak.

- Az Öt könnyű darab-ot megnéznéd úgy, hogy Jack Nicholson beszél alatta?

- Azt a filmet nem. De például a Száll a kakukk fészkére-nél nagyon tetszett, hogy megmutatták a forgatás részleteit, meg olyan sztorikat meséltek, hogy amikor végre megtalálták az óriás indiánt, akkor Jack Nicholson is kiment elé a reptérre és körbefutkosta hitetlenkedve. Annyira tetszett neki, hogy ott ugrált körülötte. Ez például kifejezetten hozzátett a filmhez. De inkább a végeredményt szeretem, azt mindennél beszédesebbnek tartom. A legnagyobb tanár az, ha meghallgatom a lemezt vagy megnézem a filmet. És addig hallgatom és nézem, hogy a kérdéseimet magamnak meg tudjam válaszolni.

- Milyen dolgokban hatásosabb a film a többi művészeti ágnál? Mi az, amit a film tud a legjobban csinálni?

- Tulajdonképpen minden művészeti ág szükséges hozzá. A legtöbb érzékszervre hat egyszerre, és majdnem passzív állapotban nézi a néző. Ebből a szempontból nagy felelősség is, hogy az alatt az egy-két óra alatt mi az a kép-hang egyveleg, amivel lebombázzák az embert. Szerintem mély nyomokat hagy a tudatban és tudat alatt is. A nagy költségvetés, ami egy film elkészítéséhez kell, bénító tud lenni. A dolog csapatmunka jellege miatt is eltávolodhat az eredeti ötlettől a végeredmény, ezáltal kicsit személytelenné válhatnak a filmek. A zene sokkal intimebb tud lenni. Filmben ritkán lehet elérni azt, hogy tényleg intim legyen, vagy, hogy úgy érezze az ember, hogy az egy szerzői alkotás. Manapság sokszor azt érzem, hogy a lehetőségekben és a vizuális trükkökben olyan szinten elvesznek, hogy egyre költségesebbek lesznek a filmek, egyre magasabbra kerül az a léc, hogy mi számít moziképes filmnek. Pedig mondjuk egy Truffaut-film, lehet, hogy fekete-fehérben és végig kézikamerával van felvéve, mégis iszonyú emberközeli tud lenni.

- Amiatt, hogy minden érzékszervre hat és könnyen átélhető, látsz abban veszélyt, hogy el lehet veszni a filmekben? Hogy eltávolít az élettől?

- Abszolút. Fontos, hogy miért nézi az ember a filmet. Olvasni is lehet úgy, hogy egyik könyvről a másikra gyújtasz, és tulajdonképpen menekülésként szolgál. Amikor nem a saját okulásodra, hasznodra olvasol, vagy nézel, hanem hogy elmenekülj az adott problémák elől. Azért talán egy-egy filmmel akkora veszély nincs, de a sorozatfüggőség vagy a tévéfüggőség az durva dolog.

- Te nézel sorozatokat?

- Nem szoktam, de a Twin Peaks kapcsán most már jobban megértem, hogy miért lehet erre rákattanni. Szerintem nem is azért mennek a sorozatok mostanában, mert jó a tévében kivárni, hogy egy hét múlva újra jön, hanem a nagy cucc abban van, hogy megveszel egy évadot, leülsz, és egy hétig egyvalamin vagy. Ez is a menekülés-teóriát támasztja alá, hogy már két óra nem elég, hanem rajta akarsz lenni egyvalamin nagyon sokáig. Például az egyik Gibson-regényben* már létezik a teljes valósélményű tévé. Tehát passzívan, de szubjektív nézőpontból a néző részese a szappanoperának. Kisebb szereplőként, de mindig jelen van.

- Mint egy pincér a Rózsa presszóban...

- Igen, és az egyik főhősnek az anyukája egész nap otthon ült egy lerobbant panelben, önmagával mit sem törődve, és folyamatosan a fején volt ez a sisak, és ott élt a milliomosokkal a kaszinóban. Ez kikarikírozza, de valami ilyesmi veszélye biztos van.

____________

* William Gibson: Számláló nullára (Valhalla Páholy, 1993)