Csupó Gábor: Szeretünk rizikókat vállalni

Vágólapra másolva!
Az Amerikában élő magyar animációs filmesnek, Csupó Gábornak saját bevándorlóélménye adta az ötletet Immigrants című egész estés animációs filmjéhez, amely egy magyar és egy orosz férfi sok csajozási kísérlettel tarkított Los Angeles-i kalandjait meséli el. Az Immigrants e heti premierje kapcsán beszélgettünk a rendezővel, aki elmesélte, hogy mikor jött rá, hogy az oroszok közt mégiscsak akadnak jó fejek, hogy melyik színésznő törte magát, hogy bekerüljön a következő filmjébe és hogy hogyan haverkodott össze Frank Zappával néhány évvel a zenész halála előtt.
Vágólapra másolva!

- Ha jól tudom, elég komoly zenei háttered van, de az Immigrants az első filmed, amelynél zeneszerzőként is szerepelsz a stáblistán.

- Miután elkészült a hagyományos zenekari filmzene, úgy éreztük, ahhoz, hogy elkapja a fiatalokat a hangulat, még dalok is kellenek. Eredetileg szerettünk volna beletenni Pink Floydot, Rolling Stonest, Beatlest, Led Zeppelint, mindent, ami passzolt a filmbe, de miután szétesett az eredeti finanszírozás, nem tudtuk volna megvenni a jogokat. Kálomista Gábor körbekérdezett, de volt például olyan Madonna-dal, amiért önmagában egymillió dollárt kértek, és még akkor sem lett volna biztos, hogy használhatjuk, mert Madonna megvétózhatta volna akkor, amikor már megnézte a kész filmet. Ha látta volna, hogy a filmben egy aranyzongorát vitet fel a hegy tetejére húsz dollárért, biztos nemet mondott volna. Úgyhogy inkább írtunk saját számokat, amiben a fiam is segített, aki hip-hoppal foglalkozik.

- Volt egy zenei kiadód is, ha jól tudom.

- Igen, de már eladtam, mert nem tudtam vele foglalkozni. Körülbelül hetven albumot adtunk ki az évek folyamán, főleg elektronikus, experimentális zenéket, köztük magyarokat is, például Hortobágyi Lászlót és Anima Sound Systemet. A zeneszeretet nálam odáig megy vissza, hogy zenei általános iskolába jártam, de a szüleim minden jóakarata ellenére ellógtam a zongoraórákról, és csak félig tanultam meg pötyögni a zongorán. Amikor már el tudtam játszani a Szamárinduló-t, azt hittem, én vagyok a Beethoven. Később rájöttem, hogy mégsem, és akkor saját magam próbáltam tanulgatni. Utána a technológia eljutott arra a pontra, hogy egy kis billentyűvel meg különböző sample-ekkel már egy egész zenekart helyettesíteni lehetett a számítógéppel. Ebbe nagyon beleszerettem, elkezdtem zenélgetni, kiadtam először egy szólóalbumot, aztán összeszedtem embereket, akikkel együtt zenéltünk, fel is léptünk, és az arról készült felvételt is kiadtuk. Aztán úgy gondoltuk, hogy ha már két albumot kiadtunk, folytassuk, hozzunk be komolyabb művészeket is, akik Amerikában keresnek kiadót. Engem pont az a zene érdekelt, amitől más kiadók féltek, én meg úgyis tudtam, hogy nem fogok vele pénzt keresni. Pár ezer példányban adtuk el ezeket, nem arról szólt, hogy berobbanjunk a slágerlistára, hanem, hogy akiket érdekel, hozzáférjenek. Azóta megváltozott a helyzet: mióta kitört a digitális forradalom, ezek a zenék jobban mennek, mint régen, mert bele lehet hallgatni, ha tetszik, megtartod, ha nem, akkor nem veszed meg, és így könnyebben ki lehet válogatni, ami érdekel.

- Kik azok a zenészek, akik a legnagyobb hatással voltak rád?

- A 70-es években King Crimsonon, Genesisen és hasonlókon nőttem föl, de azóta megváltozott a zenei ízlésem, és inkább az electronica és a drum and bass felé fordultam. Első helyen viszont Frank Zappát kell megemlítenem. Két évvel a halála előtt találkoztam is vele, és én terveztem a legutolsó lemezborítóját.


- Milyen volt személyesen találkozni a példaképeddel?

- Nagyon jópofa. Éppen A Simpson család-on dolgoztunk, és felhívtak egy ügynökségtől, hogy Frank Zappa nagyon szeretne velem találkozni. Mondtam, hogy jó vicc, és majdnem lecsaptam a kagylót, de a hívó megkérdezte, hogy mi lenne, ha tíz perc múlva ott volna nálam Frank a stúdióban, én meg majd' eldobtam a telefont. Tíz perc múlva megjelent Frank a lányaival meg a feleségével, mindenkivel kezet fogott, aztán bejött az irodámba, ahol egy marha nagy "Frank Zappa for president" feliratú poszter volt a hátam mögött a falon. Megjegyezte, hogy jó gyorsan kiraktam. Aznap este áthívott a házába, és megmutatta, hogy éppen milyen zenéken dolgozik. Kiderült, hogy három sarokra lakik tőlem. Onnantól kezdve nagy barátságban voltunk, és minden csütörtökön átjártam, amikor nyitott ház volt, és soha nem tudhatta előre az ember, hogy kik jelennek meg. Mindenféle zenészek odajártak, zenéltek együtt, és nagyon jó hangulat volt.

- Mostanában kik a kedvenc zenészeid?

- Nagyon szeretem például Trickyt, Björköt, DJ Shadow-t, a Radioheadet és a Sigur Róst.

- Mi lesz a következő projekted?

- Tervben van egy 3D-s animációs film, amiben Charles Bukowski-novellákat fűztek össze egy sztoriba. Ebben Johnny Depp-pel együtt csak producerként veszek részt, a rendező a kanadai Chris Landreth lesz, aki három éve Oscar-díjat nyert a Ryan című animációs rövidfilmjével.

- A Bukowski-film nyilván nem gyerekeknek szól, ahogy az Immigrants sem, eddig mégis mindig gyerekeknek meséltél. Mi ennek az oka?

- Nagyon szeretem a gyerekeket, és nekem is van egypár, úgyhogy értek hozzájuk, meg ők is könnyen kapcsolatot tudnak teremteni velem. Így vagyok az állatokkal is. Azt szokták mondani, hogy gyerekekkel és állatokkal a legnehezebb forgtani, nekem eddig egyikkel se volt problémám. Ennek ellenére az ambícióm most pontosan az, hogy a következő élőszereplős filmem ne gyerekfilm legyen, mert más dolgok is érdekelnek, és nem szeretném, ha beskatulyáznának.

- Követed a magyar filmesek munkáit, különösen a fiatal rendezőket?

- Nagyjából igen. Láttam Az esté-t, a Deltá-t és A nyomozó-t. A fiatalok közül Novák Erik nagyon tehetséges szerintem, a Nyócker és a Zuhanórepülés is nagyon jó volt.

- Láttál valami jó filmet mostanában?

- Az új Batman-film nagyon érdekes volt. Heath Ledger a legjobb gonosz, akit valaha láttam, szerintem meg fogja kapni az Oscar-díjat.