Az elveszett rendezőnő esete a hamburgermetaforával

Kevés a magyar vonatkozású film az idei cannes-i fesztiválon. A néhány egyike, aminek előre örültünk, az elsőfilmes belga rendezőnő, Caroline Strubbe Lost Persons Area című filmje, amiben az egyik főszerepet a Fehér tenyér-ből ismert Hajdu Zoltán Miklós alakítja. Az örömünk azonban nem tartott soká: a Kritikusok Hete-szekcióban vetített alkotás, ha nem is teljesen reménytelen, de minden elsőfilmes betegség tünetét magán viseli, amit csak el lehet képzelni. A film egy kietlen vidéken élő párról, Bettináról (Lisbeth Gruwez) és Marcusról (Sam Louwyck) szól, akik abból tartják fent magukat, kislányukat (Kimke Desart) és meglehetősen lepattant körülményeiket, hogy Marcus és magyar vendégmunkásai elektromos távvezetékeket szerelnek. A munkások vezetője Szabolcs (Hajdu), akinek lehetősége nyílik megsegíteni Marcus vállalkozását, és ennek kapcsán még mélyebben belesodródik a házaséletét amúgy is a munkások előtt bonyolító pár mikrokozmoszába.Sam Louwyck és Lisbeth Gruwez a Lost Persons Area című filmbenA kiúttalanságot sugárzó közeg, a három összezárt ember alapproblémája és mindenekelőtt a vizuális megvalósítás egyértelműen a Dardenne testvéreket idézi: a rezgő kézikamera folyton-folyvást belemászik a szereplők arcába, megpróbál behatolni az intim terükbe, csak éppen nem sikerül neki. Dardenne-ék hónapokig dolgoznak együtt a színészeikkel, amíg a forgatókönyv minden szava a sajátjuk lesz, amíg annyira beléjük ivódik a figurájuk, hogy arcuk legkisebb rándulása is több évtizednyi örömöt és fájdalmat tükröz. Na, és persze ők tisztában vannak a történetmesélés jelentőségével. Strubbe mindezt (még?) nem tudja. A Lost Persons Area címe mintha magára a rendezőre és az ő erős víziója hiányában partra vetett halként tátogó színészeire utalna. Strubbe kitalált egy önmagában nem érdektelen alaphelyzetet, de nem tudta, merre menjen tovább. A sztori kidolgozatlan és döcögős, így nem elég ahhoz, hogy lekösse a figyelmünket, a figurák motivációi homályban maradnak, túl sok velük kapcsolatban a bosszantóan válasz nélkül hagyott kérdés, ezért sosem válnak igazán érdekessé.Hajdu Zoltán Miklós és Kimke Desart a Lost Persons Area című filmbenA színészek egyike sem kirívóan rossz, viszont egyikük sem igazán jó, egyszerűen nem kaptak annyi alapanyagot, amiből építkezhetnének. Az már csak részletkérdés, hogy a naturalisztikus megközelítést egy-egy illogikus jelenet és szerencsétlen dialógusrészlet újra meg újra a földbe döngöli. Ilyen például az a nevetséges pillanat, amikor Bettina McDonald's kaját zabálva jelentőségteljesen megjegyzi, hogy egész életében egy zaftos hamburgerre vágyott, erre most kiderül, hogy vízízű. Törhetnénk a fejünket sokáig, hogy vajon mi a csudát jelképez Bettina hamburgere, de nem hiszem, hogy érdemes.