A rendező, aki megteremtette Marlene Dietrichet

A kék angyal (Marlene Dietrich)

A filmtörténet egyik leghíresebb díváját felfedező Josef von Sternberg művészetére egyaránt hatással volt szülővárosa, Bécs és a filmgyártás amerikai fellegvára, Hollywood. Gyerekkorát megosztva töltötte a Monarchia fővárosában és az Egyesült Államokban, de nemcsak az ingázás jelentett számára nehézséget, hanem apja zsarnokoskodása is – a gyerekkori csodákat és traumákat pedig óhatatlanul is beépítette sűrű atmoszférájú, intenzív érzelemvilágú filmjeibe, miközben idővel maga is gyermeki érzelmű zsarnokká vált, akinek filmjeit meghatározza a glamour és valamiféle szadomazochista világkép. 

Legyen szó a korai gengszterfilm Alvilág-ról (1927), a Bíró Lajos történetéből forgatott A hontalan hős-ről (1928), a matrózdráma New York kikötői-ről (1928), a Marlene Dietrichet filmikonná nemesítő A kék angyal-ról (1930), a Marokkó-ról (1930) vagy a Sanghaj expressz-ről (1932), Josef von Sternberg érzékeny, érzéki és súlyos filmeket készített, amelyek az 1920-30-as évek egyik legjelentősebb, ám méltatlanul alulértékelt amerikai (és német) alkotójává tették.

Összesen hét filmben szerepeltette Dietrichet (ebből hatszor a Paramountnál), fokozatosan megteremtve a ragyogó és titokzatos femme fatale kultuszát, a szó szoros értelmében megfaragva a sztárt (agresszív fogyókúrával, a keskenyebb arcél és biztosabb mosoly elérése érdekében új fogsorral). S bár együttműködésük okán von Sternberget kétszer is rendezői Oscarra jelölték (Marokkó és Sanghaj express), valamint a velencei filmfesztiválon operatőri díjjal tüntették ki az 1935-ös Az asszony ördög-ért (a film másik operatőrével, Lucien Ballarddal együtt), csak Dietrichet ünneplik ma is a társadalmi konvenciókat megváltoztató ikonként, a rendező-forgatókönyvíró-vágó-producer-operatőr von Sternberget már életében hanyatló tehetségként könyvelték el filmtörténészek – olyan alkotónak, aki a Dietrich-korszakban mániásan csak arra koncentrált, hogy imádatának tárgyát "egzotikus ruhák és erosz-jelképek tömegével vegye körül, rafinált érzéki félhomály atmoszférájával övezze".

Sanghaj expressz (Marlene Dietrich) Forrás: AFP

Formavilágának jellegzetes elemei (a sejtelmes és érzéki fény-árnyék játék, a sűrű díszletezés, könyörtelen kameramozgás és az emóciók intenzitása) és a rá olyannyira jellemző fő téma (a vágy áldozatának személyiségi harca), vagyis az ún. "Sternbergtouch" kétségkívül jól felismerhető alkotóvá tették – aki azonban nemhogy belesüppedt saját mániáiba, sokkal inkább egységes és más művészekre is nagy hatást gyakorló filmes életművet hozott létre (még ha sokak szerint ezzel leginkább a camp elfogadásának ágyazott is meg). Csak néhány példa: Jorge Luis Borges A becstelenség egyetemes története című novelláskötetének (1935) egyes írásait von Sternberg korai némafilmjei is ihlették, az Alvilág a szürrealista Luis Buñuel kedvenc filmjei között szerepelt, Preston Sturges A hontalan hős-ben az egyetlen tökéletes filmet üdvözölte, a Fahrenheit 451 (1966) előkészítésének idején szeretett bele Francois Truffaut A vörös hercegnő-be (1935), illetve Von Sternberg Dietrich-filmjei alapvetően befolyásolták Quentin Tarantino Becstelen brigantyk-jának (2009) formanyelvét.

Marokkó (Adolphe Menjou és Marlene Dietrich) Forrás: AFP

Nem csupán szereplőit, önmagát is igyekezett sejtelmes megvilágításba helyezni. Öltözködésében, de nevének "von" kitételével is igyekezett arisztokratikusnak látszani – és munkatársainak, producereinek egyöntetű véleménye (illetve felesége, Riza von Sternberg, aki végül a lelki és fizikai terror, valamint a Dietrich-affér miatt vált el tőle) úgy is viselkedett, mint egy cezaromán főrendbeli, aki saját elképzeléseit könyörtelenül érvényesítette, uralkodóként dirigálva a forgatásokon.

Eredetileg Jonas Sternbergnek hívták. 1894. május 29-én született, elsőként egy elszegényedett bécsi ortodox zsidó család öt gyermeke közül. Szerelemgyerek volt: nem sokkal szülei házasságkötése után jött a világra, s épp e frigy miatt lettek nincstelenek, az apját ugyanis kitagadta a családja a rangon aluli házasság miatt. Az Osztrák-Magyar Monarchia leszerelt katonája ezért az Újvilágban próbált szerencsét, majd később (ekkor Jonas hétéves volt) a családjáért küldetett. Három év múlva Sternberg asszony és a gyerekei ismét Bécsben voltak, a zsarnokká vált apa elől menekültek haza, majd később ismét Amerikában egyesült a család, de az atyai szigort és az anyjával való mostoha bánásmódot Jonas nem bírta sokáig.

17 évesen nemcsak az iskolát, az otthont is elhagyta, nevét Josefre változtatta, alkalmi munkáinak egyike sodorta a filmhez. 1914-ben már a World Film Company fő asszisztense volt, filminzerteket írt és vágott, majd amikor az Egyesült Államok belépett az első világháborúba, oktatófilmeket forgatott a hadsereg számára.

Josef von Sternberg Forrás: AFP

Harmincévesen, 1924-ben rendezte első filmjét: a The Salvation Hunters igazi független film volt, Von Sternberg és színésze, George K. Arthur finanszírozták, s mindössze 4800 dollárból forgatták, három hét alatt. A New York-i mozivetítések valóságos csődnek számítottak, a filmet egy hét után levették a műsorról, ám K. Arthur ekkor megmutatta Charlie Chaplinnek – nem kevés csellel élve. A színész ugyanis becsempészte a film kópiáját Chaplin házi vetítőjébe, amin a burleszk királya egy másik filmet akart megnézni, de a privát mozizás többi résztvevője, Douglas Fairbanks, Mary Pickford és Joseph Schenck (azaz a United Artist döntéshozói), miatt végignézte. Majd nyilvánosan is dicsérte, elintézve ezzel az újabb vetítéseket, s a sztár ízlése előtt meghajló kritikákat; olyannyira, hogy a Film Mercury kritikusa az 1925-ben bemutatott tíz legjobb film között emlegette Von Sternberg debütjét, egy lapon olyan mesterművekkel, mint Az utolsó ember (F. W. Murnau) és a Gyilkos arany (Erich von Stroheim) – s kétségtelen, hogy e két filmet, illetve rendezőik más munkáit Von Sternberg ihletforrásnak is tekintette.

A hirtelen jött hírnév miatt le is csapott rá a Metro-Goldwyn-Mayer, 8 filmre írtak alá szerződést, de hamar kiderült, hogy a katonás szigorral és nem kevés rigolyával dirigáló, művészi autonómiájához ragaszkodó Von Sternberg nem illeszkedik az üzleti alapokra helyezett stúdiórendszerbe. Első filmjének (Exquisite Sinner) nagy részét az MGM vezetői újraforgatták Phil Rosen rendezővel, a második próbálkozásnál (The Masked Bride) pedig két hét után egyszerűen kisétált a forgatásról, szimbolikusan a műterem mennyezetére irányítva a kamerát. Ezután az MGM szerződést bontott vele.

Von Sternberget ismét Chaplin (és a Chaplin Film Company) karolta fel – A Woman of the Sea (1925) végül nem nyerte el a producer Chaplin tetszését, aki aztán adóleírás céljából meg is semmisítette a film kópiáit.

Alvilág (George Bancroft) Forrás: AFP

A ma már inkább bűnügyi melodrámának nevezhető, számos filmtörténész szerint azonban az első komolyabb gengszterfilm Alvilág sem volt elsőre siker. A bűnügyi újságíróból forgatókönyvíróvá lett Ben Hecht például egyenesen azt követelte, hogy a rendező vegye le a nevét a stáblistáról, a szintén elégedetlen Paramount pedig csak korlátozott vetítéseket tartott New Yorkban, mindenféle hírverés nélkül, nehogy a kritikusok felfigyeljenek a szerintük fércmű filmre. Ám a Time Squere közönsége, a szóbeszéd jobb reklámot csinált a titkolt filmnek: a nézők tolongtak a mozi bejáratánál, így a stúdió végül mégis országos és nemzetközi forgalmazásra bocsátotta az Alvilág-ot. A film az év egyik legnagyobb amerikai sikere lett, kiderült, hogy óriási a nézői igény a gengsztersztorikra, Hecht Oscar-díjat nyert, a Paramount 8 évre leszerződött Von Sternberggel, a francia lírai realizmus mesterét, Marcel Carnét pedig lenyűgözte a dekadencia és erőszak szerelmi háromszögbe ágyazott meséje és annak masszív képi világa.

New York kikötői (George Bancroft) Forrás: AFP

A sternbergi víziók két legszebb darabja a némafilmkorszak végén született. A hollywoodi statisztává vedlett cár generálisának nagyívű történetével, A hontalan hős-sel nem csupán főművét, A kék angyal-t előlegezte meg, de az Álomgyár kegyetlenségéről is vallott, s talán a legérzékletesebben fejezte ki művészetének inspirációit, legyen szó a német expresszionizmusról, a hollywoodias hatásvadászatról vagy a gyerekkorban megélt (és megörökölt) despotizmusról, szenvedélyről vagy a bécsi Práterről, amelynek "csodavilágában" gyerekként elsőként szívta magába filmjeinek alapvető hangulatát, a populáris szórakoztatás művészetének karneváli (ám fájdalmas) érzékiségét.

A New York kikötői-ben egy hajófűtő és egy szuicid prostituált szerelmi történetén keresztül csúcsra járatta a vizualitást – tökéletes némafilm, amelyben a képek érzelmi telítettsége, a jelenetek mesteri kidolgozottsága és hézagmentes egymáshoz illesztése elég ahhoz, hogy a történet dialógusok nélkül is érthető, de legfőképp: átélhetővé váljon.

A kék angyal (Marlene Dietrich) Forrás: AFP

A New York kikötői nagy része egy rakparti kocsmában játszódik, hasonló füstös lebujban, mint amilyenben Gonda tanár úr beleszeret a feslett Lola Lolába A kék angyal-ban. Emil Jannings és a korábban csak kisebb filmszerepekben feltűnt Marlene Dietrich főszereplésével készült (a filmben szerepet kapott a magyar burleszk sztárja, Huszár Pufi is) A kék angyal több szempontból is filmtörténeti mérföldkő. Ez volt az első jelentős német hangosfilm, ezzel indult Dietrich világhódító útjára, s ez volt az első film, amit Von Sternberg nem az Egyesült Államokban rendezett.

Amikor a berlini UFA invitálására Németországba érkezett, a rendezőt eredetileg egy Raszputyin-film dirigálására kérték fel, ő azonban sokkal inkább szeretett volna valami németesebbet, olyat, amiben megjelenítheti a német középosztály erkölcsi hanyatlását. Így esett a választás Heinrich Mann Ronda tanár úr című regényére (1905), amelyet azonban Carl Zuckmayer, Karl Vollmöller és Robert Liebmann írói segítségével a rendező jelentősen megváltoztatott (Mannt lenyűgözte a végeredmény), hogy érzékletesebbé tegye a szigorú és merev középiskolai tanár féltékeny bohóccá vedlését a Kék angyal klub feslett kabaré-sztárjának végzetes vonzereje hatására.

A kék angyal (Emil Jannings és Marlene Dietrich) Forrás: Friedrich-Wilhelm-Murnau-Stiftung

A valóság megismételte a tragikus hős Rath tanár úr pokoljárását: Jannings, a némafilm korszak legjobb színésze, aki hollywoodi kitérője során épp a A hontalan hős-sel Oscar-díjat is nyert, később engedett Goebbels csábításának, hogy a Harmadik Birodalom ünnepelt színésze legyen, kétes értékű propagandafilmekben – végül a háború után semmilyen színészi munkát nem kapott.

A "mindenki asszonya" Lola Lolát Von Sternberg viszont Hollywoodba csábította, hogy aztán további hat filmben igazi sztárt faragjon belőle (a rendező felesége pedig megneszelte, hogy a forgatáson több is történt Von Sternberg és Dietrich között, és beadta a válókeresetet).

A kék angyal ugyanakkor nem csupán egy köztiszteletnek örvendő, majd a vágynak engedelmeskedve önmagát megalázó, a káröröm és gúny tárgyává váló ember erkölcsi romlását mutatja be. Már a film elején rávilágít Von Sternberg egyik mániájára, alkotói érdeklődésének egyik központi elemére, a cukormáz alatt megbújó romlottságra (ha úgy tetszik a filmipar, a művészet kettősségére, a bálvány és a közönség viszonyára): a film elején egy takarítónő kirakatot mos, az üveg mögött Lola Lola posztere, a nő megáll és kihúzva magát összehasonlítja magát a modellel, akiről az imént pucolta le a mocskot.

Marokkó (Marlene Dietrich és Gary Cooper) Forrás: AFP

A glamour, a ragyogás mindig valami elérhetetlen ígérete – állította önéletrajzában Von Sternberg. Az utca valósága és az idealizált világ között óriási a távolság – mutatta meg filmjeivel, még akkor is, ha azoknak elengedhetetlen eleme volt a glamour, ám filmjeiben a színészek maszkja mögött mindig igyekezett megmutatni a valóságos emberi szenvedést.

A Dietrich főszereplésével készült hollywoodi filmjeinek gazdag stilizációja, sokszor egzotikus/történelmi helyszínei és története (Szahara a Marokkó-ban, a századvégi Spanyolország Az asszony állat-ban, Nagy Katalin Oroszországa A vörös cárnő-ben, a polgárháborús Kína a Sanghaj expressz-ben, a nightclubok világa a korabeli erkölcsöket meztelenséggel és szerelemből önmagát prostituáló hősnővel felpuhító Szőke Vénusz-ban) költőként vegyítette a valóságot az általa idealizált fantáziákkal.

Szőke Vénusz (Marlene Dietrich) Forrás: AFP

Az összesen hét filmre terjedő szerelmi vallomás Dietrich felé végül csúnya szakítással ért véget – a színésznő megvált az őt ikonná teremtő rendezőtől, ahogy a Paramount és Von Sternberg is befejezték a közös munkát. Ezután valóban hanyatlani kezdett Von Sternberg karrierje és művészi ereje. A Columbia számára elvállalt Dosztojevszkij-adaptáció Bűn és bűnhődés-ről (1935) és a Sissi-sztori The King Steps Out–ról (1936) maga a rendező sem volt jó véleménnyel (előbbivel ugyan bizonyította a stúdió számára, hogy kasszacsináló iparosnak is jó, de utóbbi filmet később legszívesebben letagadta volna).

Korda Sándor invitálására elvállalta Robert Graves Claudius császárról szóló életrajzi regényének megfilmesítését – a Charles Laughton főszereplésével készült, majd a rendező és a színész "kreatív nézetkülönbségei" miatt félbehagyott Én, Claudius (1937) a filmtörténet egyik leghíresebb befejezetlen műve (önálló dokumentumfilmet is kapott 1966-ban, The Epic That Never Was címmel).

A rendező ezután visszatért a bűnfilmhez (Sergeant Madden, 1939; Bosszú Shanghajban, 1941; Makaó, 1952), valamint készített egy hidegháborús pilótafilmet (Jet Pilot, 1951) és a japán producer Kawakita Nagamasa invitálására egy második világháborús japán drámát (Anahatan, 1953), miközben produceri felkérésre más rendezők munkáit segítette (Julien Duviviert: A nagy keringő, 1938; W.S. Van Dyke-ot: Az asszony, az orvos és a harmadik, 1940; King Vidort: Párbaj a napon, 1946).

Macao (Robert Mitchum) Forrás: RKO/Kobal/REX/Shutterstock

Az ötvenes évek végén visszavonult az aktív filmezéstől, tapasztalatait és tudását 1959 és 1963 között a Kaliforniai Egyetem hallgatóinak igyekezett átadni. Saját filmjeinek elemzésén keresztül vezette be a diákokat a filmesztétikába – de nem csak a filmmel később foglalkozó hallgatóira gyakorolt hatást: hallgatói között volt a The Doors-t később megalapító Jim Morrison és Ray Manzarek. Utóbbi szerint Von Sternberg órái alapvetően inspirálták az együttes dalait.

75 éves korában halt meg, 1969. december 22-én.