Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Szerencsére egy filmben a szereplők véleményét nem kell igazságként elfogadni. A film egésze ugyanis rácáfol a macsó-ellenességre. Mert milyen jól jön egy ilyen magányos, mindenkivel szembenálló (anti)hős, amikor át kell csempészni egy gyereket a határon. Vagy éppen, amikor az alig látott apa helyett mintát, példaképet kell neki mutatni, hogy legyen kedve az illegális kakasviadalok helyett inkább az apai örökséget választani. Mike-nak persze igaza van, a macsóság idejét múlta, sőt most, a liberális gender-terror világában éppenséggel üldözendő dolog a férfiasságot hangsúlyozni, pláne fiúgyerekeket arra nevelni, hogy férfias férfiak akarjanak lenni. De hát Eastwood világ életében konzervatív volt (republikánus), aki magát libertariánusnak mondja, ennek lényege nagyjából az, hogy mindenki mindenkit hagyjon békén és senki ne szóljon bele a más dolgába. Ebbe a világképbe végképp nem fér bele, hogy óvodás gyerekeket nemváltó műtétre beszéljenek rá.
Ezért némileg elégtételként is hat, amikor a film végén a rájuk támadó banditát Macho, a kakas fegyverezi le, miután hősiesen a védelmükre kel (repül). Ekkor már Mike is megkedveli, és amikor Rafo a határon neki adja, senki nem hiszi el, hogy Macho a tányéron végzi. Értjük, persze: Rafael az új életébe nem viheti magával a régit, a kakas marad Mexikóban, a másik, az igazi macsóval.
Azt azonban már kevésbé értjük, hogy Mike, akinek takaros háza és birtoka van Texasban, miért marad. A film persze felkínál egy választ (vagy többet is). Azért, mert megtalálta a szerelmet annak a csinos mexikói özvegyasszonynak a személyében, akinek az éttermébe véletlenül betévednek, és aki Rafo anyjához hasonlóan az első pillanattól félreérthetetlen vágyakozással néz Mike-ra. Azért, mert Rafaelhez hasonlóan ő is maga mögött akarja hagyni a kudarcos régi életét, a veszteségeit, és új életet akar kezdeni, csak földrajzilag éppen ellenkező irányban, mint a fiú. És az utolsó jelenetben látjuk is a cowboyt és az asszonyt, amint az üres, félhomályos étteremben (a film során többet van zárva, mint nem) meghitten, boldogan táncolnak a wurlitzer zenéjére, amelyet Mike javított meg.
Így is lehet nézni, ez megnyugtató és kellemes befejezés, és ezt az értelemzést igyekszik erősíteni a magyar alcím is: A hazaút. Akik kitalálták, azt gondolhatták, ezzel minden meg van oldva, a néző is tudja, megnyugodhat, hazamehet ő is. Csak valahogy mégsincs happy ending-hangulat. Talán, mert a film halkan, finoman végig azt sugallja, hogy itt nem új életet kezdenek, hanem befejezik a régit.
Ezt sejteti Eastwood látványa is, aki, ahogy már említettem, szépen, de mégiscsak drámai módon megöregedett. Most 92 éves. Ha egy emberről azt olvassuk/halljuk, hogy kilencven felett egy reggel nem ébredt fel, elszomorodunk, de talán nem csodálkozunk. Eastwood évek óta él így. Bármelyik este lehet az utolsó, amelyet nem követ reggel, bármelyik film lehet az utolsó, amelyet talán befejezni sem lesz ideje.
Talán butaságnak tűnhet ennyire azonosítani egy filmkaraktert a megformáló színésszel, de ebből a szempontból a Cry Macho nem szokványos film. És nemcsak azért, mert Eastwoodnak producerként, rendezőként és főszereplőként eléggé nagy volt a befolyása a filmre. Főszerepben a 2008-as Gran Torino óta csak A csempészben rendezte saját magát (az Amerikai mesterlövészben annyira kis szerepe volt, hogy a legtöbb helyen csak rendezőként említik), ott viszont a megtörtént események erősen korlátozták a mozgásterét. Ebben a filmben viszont nehéz elhessegetni a nézőnek a gondolatot, hogy Eastwood saját magáról beszél. Az egyik jelenetben egy házaspár elviszi hozzá a betegeskedő kutyáját. A városkában ugyanis híre megy, hogy a különc gringo képes meggyógyítani az állatokat, ezúttal azonban Mike tanácstalanul simogatja a szomorú szemű kutyust, majd félrevonja Rafót, és megkérdezi tőle, hogy mégis, hogyan gyógyítsa az öregséget? Nem lehet nem arra gondolni, hogy Eastwood saját magáról (is) beszél, és van ebben valami szívfájdító, még akkor is, ha a párbeszéd kissé erőltetett.
És nem ez az egyetlen, didaktikusnak érezhető pillanat a filmben, amelyről azért el kell mondani, hogy nem éri el Eastwood korábbi rendezéseinek színvonalát. Eléggé sablonos jó pár helyzet, némelyik meg szinte érthetetlen. Miért nem akarja egyszerre magával vinni Mike Rafaelt, ha már annyit győzködte, hogy menjen vele, és a fiú végre kötélnek állt? Nyilván kellett valami csavar vagy konfliktus, mielőtt elindulnak. Sokszor a párbeszédek mögül is hiányzik a szituáció, a nézőnek joggal van olyan érzése, hogy ez most azért kerül szóba, mert beszélni akartak a hitről, vagy a családról.
Cikkünk a következő oldalon folytatódik.
