Óhatatlanul átláttuk a rendszer lényegét

Budapest, 2014. december 3. Piros Ildikó színésznő a Hogy volt!? című tv-műsor felvételén, az MTVA Kunigunda utcai gyártóbázisának 7-es stúdiójában. A műsorban a művésznő életpályájára emlékeztek. MTVA Fotó: Zih Zsolt

A Kossuth-díjas színésznő két éves koráig képes visszaemlékezni élete meghatározó pillanataira. Úgy véli, nincs ebben semmi különös, mert ha egy gyermeket veszteség ér, megőrzi magában a veszteség előtti korszakának fontos történéseit. Edzett memóriával pedig a többi is könnyen rögzül. Piros Ildikó arról is beszél, hogy bár az emlékek is beépülnek mindabba, ami hozzájárul a színpadi figurák megformálásához, de a művészet lényege nem rendezhető képletekbe. Felidézi a kecskeméti kislányt, egykori önmagát, aki a Színművészeti Főiskolára kerülve azonnal filmezni kezdett, s a szakma elsajátítása közben már magabiztosabb volt a kamera előtt és a színpad emelt terében, mint a hétköznapokban. Piros Ildikó elmeséli, miért volt könnyű harminchét évet eltölteni a Madách Színház társulatában, ahogy szól arról is, hogy végül miért állt tovább a teátrumtól, férjével, Huszti Péterrel együtt. Beszél házasságuk „titkairól" is, a vasfüggönyön túli turnékról, a tanítás örömeiről, a londoni Macskákról, a boldogság „képletéről". És arról is, hogy mikor és miért jutott eszébe oly gyakran Dosztojevszkij műve, a Megalázottak és megszomorítottak.

Miközben már elsőévesen forgatott, másodévesen eljátszotta a Veréb is madár című film egyik főszerepét, harmadévesen beugrott a Kaposvárra távozó Molnár Piroska szerepébe, s Pécsi Sándornak lett partnere Dürrenmatt A nagy Romulus című darabjában, a Madách Színházban. Gyökértelensége, bizonytalanságai ellenére színészként önbizalmat sejtető teljesítményt nyújtott.

Ami a színpadon történik a partnerek között, az egész más szinten folyik, mint ahogyan a hétköznapok világában történnek a dolgok. A szerep által zajlik a kommunikáció. A színpadon mindent tudunk egymásról, anélkül, hogy beszélnénk róla. A szerepben megmutatkozó pillantásokból, gesztusokból. Ami a színpadon történik, az kiemel a hétköznapi problémákból. Mindnyájan abból dolgozunk, ami a néző előtt láthatatlan. Az alkotás a színészek, a művészek – akik magukban mind zárt rendszerek – közötti áramlások, reflexiók eredményeként születik meg. Lehet az édesapám halálával magyarázni bizonyos színészi késztetéseket, de a művészi teljesítmény eredői valójában nem foglalhatóak képletekbe.

A játék oldotta a szorongásait, feledtette a rideg város ammóniaszagú lépcsőházait?

A kecskeméti otthon valóban olyan fészek volt, amely hiányzott, és ahová visszajártam. De még árvaságomat, gyökértelenségemet megélve is haladtam egy úton, ahol fantasztikus emberekkel találkoztam, akik formáltak rajtam, ha úgy tetszik, erősítettek. Azt is mondhatom, idővel Huszti Péter neveltje lettem, ahogy fontosak voltak a Madách Színház számára alkotó írókkal való találkozások is. Az „Ádám Ottói színház" szerzői között volt Szabó Magda, Mészöly Dezső, Karinthy Ferenc, Sütő András, Illés Endre. Ráadásul egy olyan korszakban indult a pályám, amikor még természetes volt az egymás iránti tisztelet, attól függetlenül, hogy ki meddig jutott a maga alkotói útján. Ez is kedvet adott a létezéshez.

2013 Forrás: MTI/Zih Zsolt

Osztályfőnökével, Várkonyi Zoltánnal milyen volt a kapcsolata?

Amikor először kaptam tőle feladatot a mesterségórán, azt mondta: „Az a szőke menjen fel a színpadra!" Tőr volt a szívemben, attól kezdve Keleti László maszk óráin mindig boszorkánynak maszkíroztam magam. A szőke egyet jelentett a széppel, amely jelzőt nagyon korán meggyűlöltem. A kritikákban is rendre visszaköszönt, vagyis egy külsőséget hangsúlyoztak, ami még akkor is zavaró, ha jó szándékkal teszik. Ádám Ottó arra biztatott, hogy ne is olvassak recenziókat. Várkonyi Zoltán persze alkalmi hűvössége, tanáros távolságtartása mellett pontosan tudta, hogy melyik tanítványában mi rejlik, hol tart éppen a színésszé válás folyamatában. A diplomához közeledve kiderült, hogy még számolt is velem, illetve esetleges vígszínházi tagságommal. Ám, ahogy ön is említette, harmadévesen beugrottam A nagy Romulusba, majd 1969 őszén megkaptam Dása szerepét Tolsztoj Rakéta című színdarabjában a Madách Kamarában. Kerényi Imre rendezte, Huszti Péter játszotta Alekszejt, Káldy Nóra Ljubát. Az volt az az előadás, ami eldöntötte a továbbiakat. Illetve a későbbiek szempontjából az is fontos volt, hogy a Rakéta bemutatója után Vámos László az Ármány és szerelem ifjú szerelmeseit átosztotta Huszti Péterre és rám.

Közbevetőleg: tudtam, hogy a „szépség" kérdése szóba kerül majd, ezért kikerestem a Színház című folyóirat hajdani kritikáját, amelyben a Rakéta kapcsán írtak önről. Idézem: „Piros Ildikó vonzó nőiessége szerencsés alkati adottság, mégis beszélni kell róla, hiszen ez rendkívül fontos egy színésznő számára. És nagyon jó dolog, ha egy fiatal színésznő minden affektáltság, látványos pózolás és bűvölő turbékolás nélkül tud nő lenni. Magabiztosan hódító jelenség, nem játssza el a nőt, az igazit, egyszerűen tudja magáról, hogy az. Piros Ildikó alakítása okosan értelmezett, őszinte, a figura belső igazságaira figyelő, s ezt ábrázolni is tudó alakítás." Több ez, mint egy szerencsés alkati adottság jó szándékú megemlítése.

Ez igaz. Ám írták azt is, hogy hályogkovács módjára találtam rá a szerep tökéletes megformálására. Miközben mindent tudatosan tettem, amihez persze szükség volt arra is, hogy Kerényi Imre engedje, ösztönözze, hogy rátaláljak a magam megoldásaira - ahogy a partnerek együttműködése ugyancsak fontos volt. De Várkonyi Zoltánra visszatérve: már a Madáchban játszottam esténként, amikor negyedéves főiskolásként szaladtam egy délelőtt a tanintézet folyosóján, amikor Várkonyi egyszer csak utánam szólt. Majdnem nekifutottam egy oszlopnak. Addig nem nagyon állt velem szóba, csak a vizsgák kapcsán, amelyeken rendre jelest kaptam tőle. Miután lestoppolt a folyosón, azt mondta: „Hallom, maga a Madáchba megy majd." A fejem beszívódott a füleim közé, úgy rebegtem: "Igen, tanár úr." Az felelte: "Hát, én elvittem volna a Vígbe."

Átbeszélték, hogy miért?

Ment tovább, bennem pedig megállt az ütő. Akkor én civilben még mindig elég esetlen voltam, de szó szerint. Amikor egy újságíró interjút kért tőlem, majd a Gerbeaud cukrászda termének leghátsó asztalánál várt - szinte burleszkbe illett a hozzá vezető utam, ahogy botlottak egymásba a lábaim.

1969-ben mindenesetre férjhez ment Pintér Tamáshoz, az Oroszlán néven legendássá lett kaszkadőrhöz, főiskolai mozgástanárhoz, első gyermeke édesapjához. A magánéletét tiszteletben tartva azért megkérdezném: ennek a házasságnak képletbe foglalhatóak az eredői?

Mi voltunk az első főiskolai osztálya, miután lediplomázott a Testnevelési Főiskolán. Én Jókai Sárga rózsa című regényének 1968-as tévéfilmváltozatában is együtt dolgoztam vele. Méltán lett legendássá, nagyon tehetséges volt, külföldi filmekben is sokat foglalkoztatták, társadalmi feladatokat is vállalt a hivatása érdekében. Például, mint a Független Magyar Kaszkadőrök Szövetségének elnöke. Ami a kapcsolatunkat illeti: amikor találkoztunk, akkor még rajtam volt a tojáshéj, nem ért véget a neveltetésem, tele voltam bizonytalansággal. 1971-ben megszületett a fiunk, András, aztán szükségképpen szétváltak az útjaink.

Nem lehet, hogy Huszti Péter, aki A nagy Romulusban Aemilianus római patríciust játszotta, bírt önre már a kezdetektől – kimondva-kimondatlanul – magnetikus hatással?

Másféle hatást váltott ki, ahogy megláttam a szoknyaszerű jelmezében, bőrszíjakkal körbetekerve, szőrös lábain azokkal a meghökkentő pacskerekkel. Valójában egy 1972-es londoni találkozáson figyeltem fel rá, hogy Péter milyen jóképű, milyen fanyarul szellemes. Egy követségi rendezvényen kezdtünk beszélgetni, ő turnén volt kint, én Szabó Istvánékat kísérhettem el a Szerelmesfilm bemutatójára, mert Halász Judit nem tudott kiutazni, és maradt egy hely a küldöttségben.

Piros Ildikó Kate Keller és Huszti Péter Joe Keller szerepében Arthur Miller Édes fiaim című színművének próbáján a budapesti József Attila Színházban 2013-ban. Forrás: MTI/Földi Imre

A nagy Romulus előtt észre sem vette, hogy Huszti Péter személyében feltűnt a színen egy különleges személyiségű és tehetségű ifjú színész?

Színészként persze már A nagy Romulus előtt is figyeltem rá, de az más perspektíva. Amikor Kecskemétről felkerültem, tizenötször is megnéztem a Törtetőket, részben miatta. Ahogy más darabokban is. Éreztem a színészi különlegességét, meg is akartam fejteni. Aztán jött A nagy Romulus, benne Péter szőrösen, pacskerban. A próbák idején sokat ugrattak Pécsi Sándorral, majd álltak a takarásban, amikor színpadra léptem, megjegyzéseket tettek, vagy Sanyika csippentett a szemével. Pécsi Sándor nekem akkor még nagypapakorúnak tűnt, pedig valójában nem is volt idős, amúgy pedig az apámat játszotta. Darabon kívül, meg a próbák szünetében noszogatott: „Gyere ide, te, tót lány, ülj a térdecskémre!" Nem tudtam mit kezdeni ezekkel a helyzetekkel, a színpadon magabiztos voltam, de azon kívül éretlen. Egyébként Péterrel kapcsolatban az az igazán érdekes - mindenki erre kíváncsi -, hogy miként tudtunk a londoni találkozás, egymásra találás után ilyen hosszan együtt maradni ezen a pályán.

Mi rá a válasz?

Alighanem intelligencia kérdése. Sosem volt köztünk rivalizálás, nem firtattuk, hogy ki van feljebb. Az ember úgyis pontosan tudja, hiszen tisztában kell lenni önmagunkkal, főként ezen a pályán. Egyébként is a férfiak személyi száma kezdődik egyessel.

Ami a párkapcsolatot illeti: abban is elfogadható ez az adminisztratív besorolás?

Fontos volt, hogy a színpadon mindig színészként néztünk egymásra. De ami a férfi és nő besorolást illeti: az ön édesapja, Sztankay István orgánuma legendás volt, Pétert is felismerik már a hangjáról is. Ugyanakkor az emberek gyakran jönnek zavarba a színésznőket illetően, akik változtatják a hajszínüket, hol így, hol úgy, hol sehogy sem festik ki magukat. Egy civilnek olykor nem ugrik be, hogy hol is látta a színésznőt, akivel összetalálkozik. Vagy összekeveri egy másikkal.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!