Garas Dezső - egy legendás színész szívszorító titkai

Budapest, 2003. május 21. Garas Dezső Kossuth-díjas színművész, a Nemzet Színésze otthonában. MTI Fotó: Féner Tamás

Nemzedéke egyik legnagyobb színművésze volt, aki legendás színpadi szerepei mellett korszakos filmekben is több emblematikus karaktert megformált. Mindig azt mondta, fiatalon valójában semmi sem akart lenni, ezért lett színész. Már a főiskolán kiemelkedő tehetségnek tartották; volt növendéktársa, aki nem is értette, Garas Dezső miért jár főiskolára, hiszen született zseniként mindent tudott a hivatásáról. Komédiákban nyújtott teljesítménye alapján egyesek Charlie Chaplin honi utódjának tartották, aki ugyanakkor drámai alakításaival rendre székébe szorította a megrendült publikumot. Legendás szakmai és baráti kapcsolatban volt Törőcsik Marival, akivel együtt léptek először a Nemzeti Színház színpadára. A nyolcvanas évektől rendezni is elkezdett, ugyancsak sokműfajúan. Vonatkozó munkái között van bábszínházi rendezés; a komédiák, drámai művek mellett színre vitte a Csárdáskirálynőt is a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon – mások mellett – Törőcsik Marival, Kálmán Györggyel, Bessenyei Ferenccel, Haumann Péterrel, Hirtling Istvánnal. A színész és rendezői ellentétet egyszerűen „hülyeségnek" tartotta. Az unikális tehetségű művész volt az első szabadúszó a második világháborút követő színházi életben, aki mindeközben maga is hitt azokban a gondolatokban, amelyek két filmszerepe kapcsán váltak szállóigévé: „Kell egy csapat!" és „Egyedül nem megy."

Törőcsik és Garas

A Madách Színházat és a hivatalos társulati létet 1976-ban hátrahagyó Garas Dezső egy évadon át a 25. Színház társulatát erősíti vendégként. A teátrum az Újságíró Szövetség székházának manzárdjában működik. A társulat többsége frissen végzett, illetve félamatőr színészekből áll.
Garas a színház egyetlen előadásában vesz részt.

Fejes Endre Cserepes Margit házassága című darabjában Fejes Endrét formálja meg – akivel jó barátságban van –, a cselekménybe is beleszóló narrátort, a szerep megnevezése szerint az Írót.

A darab több szintű történet. Férfi-nő kapcsolatáról, társadalmi viszonyokról beszél bűnügyi vonulattal. Végső soron arról szól, hogy a főhősök körülötti világ lényegében élhetetlen, gyűlölni való.
Garas Dezső és a címszerepet játszó Törőcsik Mari a nézőtéri bejáraton érkeznek a színpadra vezető ösvényre.

Mindketten keserűek, elcsigázottak, de felbukkanásuk olyan feszültséggel teli, mint egy tragédia csúcspontja.

Törőcsik Mari smink és segédeszközök nélkül, a nézőktől karnyújtásnyira változik át újra és újra. Megkeseredett takarítónőből aggódó anyává, majd élvezetre váró fiatalasszonnyá, ismét konok proletár nőalakká. Garas Dezső ugyancsak elhagy minden színészi külsőséget, csak a belső erejére összpontosít.

A 25. Színház társulatának tagjai: Jobba Gabi, Zala Márk, Garas Dezső és Törőcsik Mari Forrás: MTI/Farkas Tamás

A két színész 1954-ben lépett először együtt a Nemzeti Színház színpadára.

Mély barátság van közöttük, amely barátság azt a feszültebb időszakot is túlélte, amikor Törőcsik Mari megorrolt Garas Dezsőre, amiért barátja otthagyta a Nemzeti Színházat.

Az Iglódi István rendezte Cserepes Margit próbáin egy alkalommal ismét összekapnak, üvöltözésig fokozódik a feszültség, aztán elcsendesülnek. Törőcsik Mari később azt mondja majd:

Lehet, hogy azért vesztünk össze, mert megéreztük, ennek az előadásnak tétje van, hogy komoly felelősségünk van.

Molnár Gál Péter szerint az 1976-os előadás homályba kanyarodó cselekményét – a homály ez esetben annyit jelent, hogy a szerző bizonyos megoldásokat a néző intellektuális képességeire bízott – a kortársi világot engesztelhetetlenül ábrázoló két színész tette művészi ünneppé.
Garas Dezső 1985-ben újra eljátssza majd a szerepet, saját rendezésében, Psota Irénre osztva Cserepes Margitot.

A kilenc évvel későbbi változatból kiderül: a színész még jobban utálja azt a világot, amelyben élnie kell.

Állami alternatívoktól a filmes menhelyre

Garas Dezső átmeneti kapcsolódása a félamatőr, struktúrán kívül működő 25. Színházhoz a színész színházteremtő késztetéseit jelzik.
Először 1958-ban csatlakozott néhány nem sokkal korában végzett színész, illetve végzős színinövendék kezdeményezéséhez – köztük volt Őze Lajos, Törőcsik Mari, Bodrogi Gyula, Horváth Gyula, két rendező, Pethes György és Makai Péter, valamint Gombár Judit.

Az új nemzedék nevében akartak új szellemiségű színházat indítani.

Köztük volt az akkor még főiskolás Molnár Gál Péter is, aki társai kérésére cikket ír az Élet és Irodalomba a fiatalok új színházáról, amely prágai, varsói példák alapján igyekszik egyben tartani az azonos generációhoz tartozó ifjú alkotókat. A cikk megjelenése után a Művelődési Minisztérium utasította a főiskola vezetését, hogy a jövőben ne engedje a hallgatóknak, hogy bármit is az ellenőrzésük nélkül publikáljanak.

Az ifjak terve elhalt.

1966-ban Garas Dezső, Fejes Endre és Latinovits Zoltán igyekeznek tervvé izmosítani közös ábrándjukat arról, hogy egységes, havi nyolcezer forintos bérezésért egy társulatba invitálják azokat a vezető színészeket, akik elégedetlenek a pártállami elvárások között működő színházi struktúrával. Két évvel később – még mindig az ábrándozás időszakában, bár az ábrándokat már felsőbb helyen is kezdik elfogadhatónak tartani – a Varsói Szerződés tankjai fordítják más évszakba a prágai tavaszt. Magyarországon ezzel véget is ér az új gazdasági mechanizmusnak nevezett kísérlet.

A központosító pártakarattól független „létformáknak" is teret adó elképzelések a kukába kerülnek.

Az 1970-ben létrehívott 25. Színház lesz az első, engedéllyel induló „alternatív színház", amelyet a pártállam finanszíroz. Vezetője és egyik alapítója – Berek Kati és a koreográfus Szigeti Károly mellett – Gyurkó László író, aki akkoriban egyben országgyűlési képviselő is. A fiatalos szellemiségű teátrum társadalmi történésekre reagáló előadásaival nem a rendszert kívánta megroppantani. Produkcióik azt sugallták, hogy a fennálló szocialista rendszer jobban is működtethető.

A teátrumnak megvolt a maga fiatal rajongótábora, ugyanakkor a közvélemény egy része gyanakodva tekintett az intézményre – felismerve a feszítő ellentmondást az állampárt által legalizált másként gondolkodás és a színház által deklarált művészi szabadság között.

(A színházat 1978-ban Népszínház néven összevonták a Déryné Színházzal, megkapták a Várszínházat, majd 1991-től Budapesti Kamaraszínház néven működtek tovább több játszóhelyen.)
Garas Dezső egy évad után elköszön a 25. Színháztól. 1977-ben csatlakozik a Mafilm akkoriban alakuló társulatához, amely azért jött létre, hogy egzisztenciális hátteret biztosítson a rendíthetetlenül individualista, egyben a színházi struktúrával elégedetlen, ugyanakkor kiemelkedő tehetségű színművészeknek. Akik így filmes feladataik mellett kedvükre mondhattak igent vagy nemet az alkalmi színházi felkérésekre.
Egy időben András Ferenc is vezetője volt a filmgyári társulatnak, aki egy interjúban elmondta:

Az ötlet zseniális volt, Rényi Tamás, Fejér Tamás alapozták meg, Sándor Pál is bábáskodott körülötte. De ahogy létrejött, abban a pillanatban már el is rontották. (...) Az egész inkább valamiféle állami menhelyként hatott. „Vegyük ide szegény X-et, aki Y-nak a sógora, és nincs állása, annak meg két gyereke van, hozzuk föl Békéscsabáról, szegény Laci bele fog dögleni az italba, ha nem vesszük ide, ha ennek a lányát idevesszük, akkor nem fog hőzöngeni a Színházművészeti Szövetségben, kihúzzuk a dolog méregfogát, idevesszük a nagy főrendező feleségét, akkor a fő elvtárs békén hagy bennünket", stb. Szólt a miniszterhelyettes, meg más is; egyszerre csak egy „elfekvő" lett az egész. Itt volt a mártír leánya, a főiskolai potentátasszonyé, és még sok mindenkié.

András Ferenc azért azt is említi:

Volt persze olyan géniusz is, mint Garas Dezső.

Aki 1980-ban távozik a Mafilm társulatától, és tíz éven át a Népszínház tagja lesz. Szereplistája szerint ott alig játszik, de vendégként számos színházban fellép.

Két munka Ljubimovval

Garas Dezső eddig vázolt pályaszakaszában is több olyan fontos dolog is szerepet játszott az említettek mellett, amelyeknek puszta felsorolása is lehetetlen. Igaz ez a későbbi időkre vonatkozóan is, de vannak kihagyhatatlan állomások.

Jurij Petrovics Ljubimov rendező Forrás: wikipedia - Kremlin.ru

1978-ban játssza el vendégként a részeges Marmeladov szerepét a Vígszínházban, a Jurij Petrovics Ljubimov rendezésében színre kerülő Bűn és bűnhődésben.

Az orosz rendező a rendszer bornírtságát Moszkvában is a maga sajátos, hangos, transzparens színházi megoldásaival állította pellengérre.

A vígszínháziak megváltóként fogadták, alkotó módszerétől aztán többen megrémültek. (Garas Dezső Benkő Gyulától veszi át a szerepet, miután kollégája visszalép a lehetőségtől.)

A Raszkolnyikovot alakító Kern András idézte fel egy interjúban, hogy ő maga is idegenkedett Ljubimov módszerétől.

A színész pszichologizáló kriminek érezte Dosztojevszkij művét, miközben a rendező plakátszínházat rendezett bármiféle terror és diktatúra ellen.

Kern András elmondta, hogy Garas Dezső volt az egyetlen, aki azonnal megértette, mit akar Ljubimov.

Garas egy alkalommal azt mondta kollégájának:

Te hülye vagy, csináld azt, amit mond, és hidd el, hogy akkor leszel jó, mert ő egy kicsit jobb nálad!

Garas Dezső 1978-ban kapja meg az érdemes művész címet.
Ljubimov már Garas Dezsőben gondolkodva állítja színre a Nemzeti Színházban 1981-ben Brecht Koldusoperaként ismert művét, visszaállítva az eredeti címét: Háromgarasos opera. Garas Dezső – vendégként – Peachumöt, a kolduskirályt alakítja. Koltai Tamás írta anno a Színház című lapban:

Ljubimov rendezése Garasra épített. Egy Garas típusú Peachumre. Valakire, aki odamondogat a közönségnek. Nem úgy, hogy sértegeti, hanem úgy, hogy megszólítja, kérdőre vonja, partnernek tekinti. A színész ebben az esetben a rendező meghosszabbítása, és Ljubimov nem találhatott volna jobb protézist Garasnál. A feladatra kirívó egyéniség kellett, olyan színész, akiről elhiszem, hogy nem a szerepét mondja, hanem „a saját szövegét". A beérett Garas beleölte magát színpadi alakjaiba. Itt aligha arról a közhelyről van szó, hogy nem tudni, hol végződik a színész és hol kezdődik a szerep, hanem arról, hogy Garas ellenállhatatlan vehemenciával közölt valamit a színpadról. Mint gondolkodó, véleményalkotó intellektus, orátor és propagandista.

A darab siker, de nem éli meg a következő évadot.

A Nemzeti „kettészakad," és megalakul a Katona József Színház, magához vonzva a társulat egy jelentős részét.

Godot a honi szemétdombon

Garas Dezső 1983-ban lesz kiváló művész.
1984-ben Ascher Tamás rendezésében játssza el a kaposvári színház vendégművészeként Woland szerepét a Mester és Margaritában.

Az előadás nyitányaként egy percen át néz farkasszemet a közönséggel.

A Színház című lap szakírója fogalmazta meg a szerepével abban az évben a Kritikusok Díját elnyerő színészről:

Amit Garas Kaposvárott elér, az minden színész iskolapéldája lehet. Némán állni perceken át, s szavak nélkül lebírni a közönséget – aki erre képes, azt mostanában Garas Dezsőnek hívják.

1987-ben, az akkor már több rendezést is jegyző művész több interjúban is elmondja, hogy ígéretet kapott egy saját színház megindítására a Károlyi Mihály utcában. A téma aztán kikopik a megszólalásaiból.

Munkásságát 1988-ban Kossuth-díjjal ismerik el.
1990-ben a Schwajda György igazgatta szolnoki Szigligeti Színházhoz szerződik, valamint lemond a Magyar Színházművészeti Szövetség alelnöki posztjáról.
1993 és 1995 között – miután Szolnokról távozik, ismét szabadúszó – vendégként vesz részt a Schwajda György igazgatásával és Törőcsik Mari vezetésével induló Művész Színház előadásaiban. A színházi vállalkozás két év után elbukik majd, amiben lesz némi része az előadások egyenetlen színvonalának, a társulat válogatott tagjai közötti szakmai nézeteltéréseknek.

A fő ok azonban az akkori SZDSZ-MSZP-s városvezetés sajátos politikája, amely nem a kultúra, hanem önös érdekeit tartotta szem előtt.

Az 1994 februárjában színre kerülő Beckett-mű, a Godot-ra várva mindenesetre izgalmas produkciónak ígérkezett, már csak a két főszereplő, Garas Dezső és Darvas Iván személye miatt is. Darvas ráadásul rendezőként is jegyezte az előadást.
Molnár Gál Péter írta a bemutató után a Népszabadságban:

A Művész Színházban Beckett Godot-ra várva előadása péntek este végre sikernek látszott. Két jelentős személyiség tölti ki az estét. Két bohóc. Két vidáman rosszkedvű bohóc. A gyermeki játékosság komolyától a halálfélelmek elvicceléséig terjedő skálán önmagukat mulattatva játszanak. Fölvonultatják megharcolt modorukat. Gesztusaik, hanghordozásuk, technikáik legtöbbje olyan, mintha először látnánk. Iván bohóc és Dezső bohóc a világ végén. De nem Beckett holdbéli táján, hanem Gyémánt László festő színpadának végterében. Ez a magyar világ vége. Szemetes, rendetlen, használhatatlan hulladékokkal teli.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!