Talán nincs is al-Kaida

Egy BBC-n bemutatott dokumentumfilm szerint nem létezik és talán sohasem volt al-Kaida. A Rémálmok hatalma című film tavaly ősz óta hivatkozási alap a Bush-kormányzatot kritizáló honlapoknak, szervezeteknek. Sokak szerint hitelesebben mutat rá az amerikai kormány hazugságaira, mint a jóval nagyobb botrányt kavaró Fahrenheit 9/11, hiszen az elsősorban az érzelmekre, ez pedig kutatói véleményekre alapoz. A film azt állítja, hogy az al-Kaida nevű kitalált fantomból egyszerre húzott hasznot a neokonzervatív washingtoni vezetés és a közel-keleti terroristák.

Ha nincs al-Kaida, akkor miért kellett ennyit hajtogatni, hogy mégis van? Erre a kérdésre Curtis filmje azt a választ adja, hogy "mert ellenségkép kellett az amerikai jobboldalnak". A történet megértéséhez a film egészen a negyvenes évek Amerikájáig nyúl vissza. Ekkor írta meg politikai nézeteit Leo Strauss, a nácik elől Németországból emigrált filozófus, aki a Chicagói Egyetem professzora volt. Strauss fő tétele az volt, hogy a liberalizmus tönkreteszi a társadalmat, ahogy ezt maga is megélte a weimari Németország szétesésekor. Strauss nézete szerint az egyének túlzott szabadsága és a morális relativizmus romlásba dönti a nyugati világot, és ezért az államnak muszáj kohéziós erőt biztosítania. Ez az erő lehet a vallás, a nemzeti büszkeség, de a korszak Amerikája számára a félelmetes ellenség mítoszát javasolta. Úgy tartotta, hogy ha az állam az abszolút jó és az abszolút rossz harcának állítja be a világpolitikát, akkor ez azonosulási alapot adhat az embereknek egy olyan sokszínű társadalomban is, mint az amerikai. Ez megadja a kellő tiszteletet a hatalom iránt, és kapaszkodó lehet mindenki számára egy olyan korban, ahol az egyéni érdekérvényesítés a közösségi értékek fölé helyezkedik egyébként. Hogy ez az érzés kialakuljon, mindenképpen egy erős ellenség kell, akitől félni lehet. Akkoriban ez az ellenség a Szovjetunió volt, amely szert téve az atomfegyverre, nem is számított mesterkélten összeeszkábált ördögnek. Ugyanakkor Strauss nem zárta ki azt sem, hogy a politikusok akár fantázia-ellenséget kiáltsanak ki. Közel állt hozzá Platón elmélete, ami szerint filozófusokra kell bízni az állam irányítását, akik mintegy kiválasztottakként saját belátásuk szerint irányíthatják, akár egy kicsit meg is vezethetik az embereket.

Fontos konzervatívok

Donald Rumsfeld: védelmi miniszter volt Gerald Ford és George W. Bush elnök alatt is.

Paul Wolfowitz: hadügyminisztériumi főtisztviselő idősebb Bush idején, Rumsfeld helyettese ifj. Bush idején, hamarosan a Világbank elnöke lesz.

Richard Perle: Hadügyminiszteriumi főtisztviselő Reagen idején, a tárca tanácsadója ifj. Bush első kormányában.

Dick Cheney: , Ford kabinetfőnöke, idősebb Bush hadügyminisztere volt, most pedig ifj. Bush alelnöke.

Mindannyian benne voltak abban az 1976-os bizottságban, amely egyértelmű bizonyítékok nélkül is atomtámadással riogatta Amerikát. Mindannyian kulcsszerepet vállaltak az iraki tömegpusztító fegyverekkel és az al-Kaidával kapcsolatos hivatalos amerikai politika kidolgozásában.

Strauss eszméje a hetvenes években lett népszerű bizonyos körökben. Akkoriban kezdte karrierjét a mostani Bush-kormányzat több nagy hatalmú embere, Donald Rumsfeld, Paul Wolfowitz, Dick Cheney és Richard Perle is, akiknek mind hatalmas szerepük volt az afganisztáni és az iraki háború elindításában és az al-Kaida démonizálásban is. Ezek a politikusok a hetvenes években komolyan tartottak Amerika bukásától: a vietnami fiaskó, a Watergate-ügy, a bűnözés növekedése, a gazdaság visszaesése miatt. (Jellemzően Paul Johnson amerikai konzervatív történész "Amerika öngyilkossági kísérlete" címmel írt tanulmányt a hetvenes évekről.) A lelkes konzervatívok többsége egyetemi kutatásaikat feladva Nixon bukása után kerültek a kormányzat közelébe. Gerald Ford elnök mellett pedig megkezdték programjuk megvalósítását: a jó és a gonosz harcának mítoszát felhasználva újra egységbe forrasztani a nemzetet, visszaállítani az elnök és az állam tekintélyét, lebontani a Kissinger által diktált alkukon és egyensúlyokon alapuló külpolitikát.

Az iraki tömegpusztító fegyverekkel és az al-Kaidával való blöffszerű fenyegetéshez hasonló akcióba kezdtek 1976-ban. Vizsgálóbizottságot állítottak fel Rumsfeld kezdeményezésére (aki akkor is védelmi miniszter volt), amelynek be kellett bizonyítania, hogy a Szovjetunió nem tartja be a támadó nukleáris fegyverek fejlesztését korlátozó 1972-es megállapodást. A Curtis filmjében megszólaló volt CIA-főtisztek és a vizsgálóbizottság munkáját belülről ismerő személyek beszámolója szerint semmilyen bizonyítékot sem talált a bizottság arra, hogy a Szovjetunió atomtámadásra készül, de a bizottság neokonzervatív többsége mégis ilyen értelmű jelentést fogadott el, és országos, tévéhirdetésekkel és könyvekkel megerősített kampányba kezdtek. Ekkor kezdődött a külpolitikai témákban George W. Bush által is kedvelt "gonoszozás", ami a jó és a rossz harcaként állítja be Amerika és ellenségei viszonyát. A neokonzervatív csoportnak kulcsszerepe volt Reagen elnök kampányában is, ők terelték jobbra a Republikánus Párt politikáját a fundamentalista protestáns szavazók megszólításával. A hagyományosan nem szavazó radikális keresztények milliói először mentek el voksolni, és részben az ő szavazataikkal vezették győzelemre Ronald Reagant, aki a vallási misztikumot átemelte a mindennapi politika szintjére. Ő nevezte "a gonosz hatalmának" a Szovjetuniót és alakította ki az atomháborúra, csillagközi fegyverkezésre készülő Amerika képét. A hidegháborús győzelem után a világrend új felosztásán alkudozó idősebb Bush elnök azonban háttérbe szorította a csoport befolyását, mert volt CIA-főnökként ragaszkodott a világpolitika realistább megközelítéséhez.

A Curtis-film állítása szerint az 1976-os atomozás után a kilencvenes évek közepén próbálkozott újabb blöffel a neokonzervatív csoport, Bill Clinton megbuktatása érdekében. A filmben több tanú is állítja, hogy a Clinton elleni támadásokat sokszor úgy indították, hogy tudták, nincsenek bizonyítékok. Az American Spectator című, a neokonzervatívokhoz közel álló hetilap jelentetett meg a gazdasági visszaélésekről (Whitewater-ügy) és más clintoni stiklikről szóló leleplezéseket. A lap egyik volt vezető újságírója azt nyilatkozta a filmben, hogy politikai megrendelésre dolgoztak, és ő biztos volt abban, hogy a leírt vádak jó része hamis, viszont a cél érdekében felhasználhatók.

A rémálmok hatalma arra utal, hogy a közvélemény riogatása mint politikai eszköz egy befolyásos amerikai politikusokból álló csoport legfőbb fegyvere. Ennek összefüggésében magyarázható, hogy az iraki háború előtt tömegpusztító fegyverek veszélyével riogatták a világot, bár bizonyítékaik nem voltak Szaddám Huszein vélt arzenáljáról, illetve az al-Kaida fantáziaképének kialakítását is ez a politika motiválhatta.