Orosz Adél, a legendás balerina

Orosz Adél balettművész az otthonában 2019 május 20-án

Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész balerina, balettpedagógus. Az operaház örökös tagja és mesterművésze. Róna Viktorral együtt végzett a Balettintézet első évfolyamán, aki állandó partnere lett, s akivel egy pár hónapos szentpétervári kurzus után elindultak a világhír felé. A balettirodalom olyan klasszikus főszerepeit táncolta el itthoni és külföldi színpadokon, mint A diótörő Mária hercegnője, a Csipkerózsika, a Giselle, a Rómeó és Júlia Júliája, A hattyúk tava Odettje és Odiliája, a Seherezádé, a Párizs lángjai Jeanne-ja, A fából faragott királyfi Királykisasszonya, a Spartacus Flaviája. Az Origónak adott interjújában mesél gyermekkoráról is, amikor olyan későbbi hírességekkel játszották végig a kőbányai délutánokat, mint például Deák Bill Gyula vagy Hofi Géza. Beszél Rudolf Nurejevvel való barátságukról is, felidézi Fidel Castro alakját, miközben azt is elmondja, hogy milyen módszerrel faragott belőle jól forgó táncost első mestere, Nádasi Ferenc. Orosz Adél márciusban töltötte be nyolcvanegyedik életévét, nemrég felkérték, hogy legyen tagja a Táncművészeti Egyetem művészeti igazgatója mellett működő Művészeti Tanácsnak. Az interjúban arról is szól, hogy milyen elvek mentén adna tanácsot a testületet érintő ügyekben.

Az első időszakban könnyen teltek az esték kulisszaillat nélkül?

Akkoriban kapott a férjem egy professzori felkérést a Grazi Főiskolán. Mentem vele, ahol persze azonnal hívtak a színházhoz, de erős maradtam. Jól tettem, végre megtapasztaltam, hogy a föld nem spicc-cipő alakú. Nagyokat sétáltam, élveztem, hogy süt a nap, randevúzgattam a férjemmel, akkor mentem színházba, amikor akartam. Este nem kellett korán elaludnom a reggeli tréning miatt, addig olvastam az ágyban, amíg akartam. Éltem, ami nagyon érdekes volt, egyben rendkívül kellemes.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

És nem tartott sokáig. Szokta mondani, hogy a táncot jobban szerette, mint az igazgatást, mely utóbbi lehetőséget akkor tapasztalta meg, amikor ön lett az Operaház első női balettigazgatója, 1984-től 1988-ig betöltve a posztot.

Csak a sorsot okolhatom. Seregi László lemondása után az együttes engem akart. Én nem éreztem úgy, hogy lenne bármi tervezetem, stratégiám, amely egy igazgatótól elvárható. De mondták, nem is arra van szükség, hanem egy olyan személyiségre, akit az együttes elfogad, aki ért a szakmához, aki egyben tartja a társaságot. Egyszerűen nem akartak rossz kézbe kerülni, de ígérték, hogy csak addig kell igazgatnom, amíg találnak valakit, aki utánam jöhet. Belekezdtem, először nagy szabadságot hirdettem, de hamar rájöttem, hogy ezt a társaságot csak fegyelemmel lehet összetartani. Úgy is mellém álltak. Ha csak este volt próbalehetőség, arra is mind eljöttek. Mosolygott a szakszervezetis fiú: „Adélka, csak a maga kedvéért!” Mihály András vezette az Operaházat, amikor kineveztek a balettegyüttes élére: imádta a férjemet, engem pedig mindenben támogatott. Őt Petrovics Emil váltotta, aki az első igazgatói üléseken azt kérdezte: miért több az én fizetésem, mint az övé? Azt feleltem, hogy azért, mert amíg ő otthon „kottázott”, addig én megszakadtam a próbateremben és a színpadon. Komoly alkotó volt, de én sem akkor kezdtem a hivatást. Megtörtént, hogy nem engedett el egy már lefixált tévéfelvételre, mert azt mondta, hogy fontosabb témák lesznek a felvétellel egy időben tartandó igazgatói ülésen annál, hogy én közben máshol reprezentáljak. Becsületére legyen mondva, egy idő után bevallotta: zavarja, hogy engem sokkal többen szeretnek, mint őt. Magyaráztam: én harminc éve vagyok az Operánál, ő alig három éve. Idővel vele is jól tudtunk együtt dolgozni. Más okból mondtam le végül egy évvel mandátumom lejárta előtt.

Mi okból?

A gyerekeim egyre többet mondogatták: amióta igazgató vagyok, mintha csak elmenőben látnának, mindig csak a hátamat; sokkal többet voltam velük, amíg táncoltam.

Még balettigazgató volt, amikor 1985-ben országgyűlési pótképviselő lett, 1986-tól 1990-ig pedig képviselőként volt jelen a parlamentben. A sors?

Akkoriban a balett-táncos fiúkat is behívták katonának, ahol tönkrement a lábuk; a fizetések, szociális juttatások körül is akadtak anomáliák. Volt mit elintézni. Még Mihály András biztatott fel, hogy vállaljam a feladatot. Elsőre azért azt mondtam: biztos, hogy nem fogok az Országházban szónokolni. Mosolygott: „Nem is kell, vannak ott folyosók is, ahol meg lehet beszélni a dolgokat.” Először egy orvosnőnek voltam a helyettese, akkor lettem rendes képviselő, amikor egy év után külföldre ment.

A képviselői megbízásnak feltétele volt a párttagság?

Nem, független voltam. Már az úttörőknél majdnem elbuktam, mert Jajesnica János, aki ott lakott a kőbányai telepen – később a sógorom lett – annyit mesélt nekem a cserkészekről, hogy amikor úttörővé akartak avatni, azt mondtam: inkább cserkész szeretnék lenni. Később nagyon határozottan hárítottam, ha el akartak kötelezni politikailag. Művésznek az nem áll jól, anélkül is lehet véleménye a világról.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Nemrég kérték fel, hogy legyen tagja annak a Művészeti Tanácsnak, amely a Táncművészeti Egyetem frissen kinevezett művészeti vezetője, Volf Katalin mellett működik majd. Miben látja legfőbb feladatukat?

Nem titok, hogy van némi konfliktus az Operaház balettigazgatója és a Táncművészeti Egyetem között. Jelen pillanatban nagyon sok a külföldi táncos az Operaház balettegyüttesében, ami manapság persze nagy divat. Nem kell utánpótlást nevelni, táncokat betanítani nekik. Kész anyaggal jönnek a külföldiek, hosszabb-rövidebb időre. A magyar táncosok meg külföldön próbálkoznak. Végül is ez történik a fociklubok esetében is. Csakhogy a Magyar Nemzeti Balett mégsem egy fociklub. Nádasi Ferenc sem annak látta, amikor létrehozta az utánpótlást biztosító Balettintézetet, amely előbb főiskolai, mára egyetemi rangig jutott. A másik fél ugyanakkor azt mondja: a Magyar Táncművészeti Egyetem nem bocsát ki olyan növendékeket, aki alkalmasak lennének arra, hogy helyet kapjanak a Magyar Nemzeti Balett társulatában. Én úgy látom, hogy valójában olyan személyes érzékenységek állnak a feszültségek mögött, amelyeket meg kell próbálni feloldani. Észszerű kompromisszumokkal. Emberi mondatokkal, gesztusokkal. Amit megéltem eddig, abból úgy látom: működhetnek.