Bizalmatlanságra kiképezve

Hogy a csudába van, hogy mindenki jót akar, a dolgok mégis rosszul sülnek el, hogy minden nappal egy új lehetőséget kapunk, hogy boldogok és elégedettek legyünk, és estére mégis keserűen kerülünk az ágyba? Félelemre és bizalmatlanságra vagyunk gyerekkorunktól kiképezve, és aki még nem ilyen, azt agyalágyultnak vagy csak egyszerűen tapasztalatlannak tekintjük.

E ponton szokták azt mondani: "értem, tehát a békesség kedvéért nyeljek, fojtsam vissza magam?" Nem, ez nem a pápua törzsfőnök díszebédje, ahol nemzetközi konfliktusokat lehet megelőzni, ha az ember mindent lenyel, amit elé tesznek. A mi receptünk úgy hangzik: mondvacsinált ürügyekkel ne akarjuk alapaxiómáinkat újra és újra igazolva látni. Azokért ugyanis nem a másik a felelős, hanem kedves szüleink. Ha valakinek mindenről az jut eszébe, hogy őt semmibe veszik, akkor ezt a hiedelmet gyerekkorában építették ki benne. Ha folyton attól fél, hogy nem szeretik, akkor nem szerették, amikor kellett volna, és ez a baja. Még általánosabban: ha valami nem tetszik nekünk és egyből az a hipotézisünk, hogy ezt a másik is tudja, és pont azért csinálja (vagy nem csinálja), hogy nekünk fájjon, akkor szüleinkkel van elszámolni valónk, és ne a másikon verjük el helyettük a port. Ez olyan papás-mamás: ami otthon nem tetszett, azt most "felnőttként" lereagáljuk.

Persze a boldogsághoz kell némi elszántság. Sokunknak az otthon tanultak csak vegetálásra elég. Megtanultunk veszekedni, vélt jogainkat megvédeni, vélt sérelmeinkért elégtételt venni, de nem tanultuk meg a bizalmat és a pozitív feltevéseket. Öt percig még hajlandóak is vagyunk "pozitívak" lenni, de ha nincs azonnal eget rengető változás, visszasüppedünk a régi bevált őrlődésbe. Manapság a bankszakmában is a hosszú lejáratú hitelek a menők, mi lenne, ha mi is megpróbálnánk ezt a technikát? De ne várjunk azonnali megtérülést!

Szendi Gábor