Félénken is jól érezheted magad!

A félénkség olykor úgy tűnik, mintha összefüggne a láthatósággal. Sok félénk embernek támad néha olyan érzése, hogy mások nem is látják őt, az utcán kész szerencse, hogy nem gázolnak át rajta, sorban álláskor az eladó a mögötte állóhoz fordul, s egyáltalán: olyan bizonytalan érzés, hogy ahol van, tényleg ott van-e, egyáltalán létezik-e. Máskor meg attól fél, hogy túlságosan is látható. Amikor társaságban meg kell szólalni, mintha hirtelen minden fény kialudna, csak egyetlen izzasztó reflektor irányulna gyöngyöző arcára, s neki a rámeredő tekintetek kereszttüzében valami normálisat kéne mondania.

- Ismerkedés új emberekkel (pláne, ha vonzóak, lenyűgözők és tekintélyesek),
- megmérettetésként értékelt helyzetek,
- spontaneitást követelő társas helyzetek,
- önfeltárás, önmagunkról való spontán beszéd,
- intim helyzetek, nemi szerepek, szexualitás,
- saját érdekek képviselése,
- mások által való megfigyelés és megítélés lehetősége.

Ezekben a helyzetekben közös, hogy valamilyennek látszunk, valamilyennek gondolnak minket és valamilyennek hisszük magunkat. Messzire vezetne minden létező helyzet kielemzése. De:

- Valamilyennek látszunk? Azt szeretnénk, ha valaki azt mondaná, "Pistike, nem is kocka a fejed" Úgyse hinnénk el. De miért baj, vagy tehetünk-e az ellen, hogy kocka a fejünk? Kocka, és kész. Vagyis, ha elfogadjuk, hogy ez van, ilyenek vagyunk, aki nem bírja a látványunkat, az majd elfordul, akkor esélyt adunk magunknak, hogy belássuk: még ha Quasimodók vagyunk is, jogunk van létezni.

- Valamilyennek gondolnak minket? Honnan tudjuk? Mi a bizonyíték rá? Hamar rájövünk, hogy jórészt csak mi gondoljuk, amit másoknak tulajdonítunk. Na és mi van, ha tényleg? Az a helyzet, hogy jogunk van az lenni, amik vagyunk. Ez egyeseknek tetszeni fog, másoknak nem. A félénk ember álma, hogy egyszer majd mindenki szereti. De ilyen nincs. És ne feledjük, mindig többek vagyunk annál, mint ami egy helyzetben meg tud nyilvánulni belőlünk!

- Valamilyennek gondoljuk magunkat? Valószínűleg nem vonzónak, okosnak, irigylésre méltónak, hanem szerencsétlennek és sutának. Azonban minden nap, minden helyzet új lap az életünkben, és nincs a homlokunkra írva, milyen rossz a véleményünk magunkról. Vagyis saját rossz véleményünk nem kötelez semmire. Ha egy nap úgy döntünk, mi itt és most nem arra koncentrálunk, hogyan fogunk felsülni, hanem arra, hogyan mondjuk el, amit akarunk, akkor az valahogyan biztosan fog sikerülni. Minden helyzetet tekinthetünk gyakorlásnak, és az a "valahogy" az a szint, ameddig ma eljutottunk. Holnap kicsivel jobb lesz.

Tudom, minden ilyen írás csalódást kelt, mert nem mondja meg, hol kell egy gombot megnyomni, hogy minden más legyen. Évtizedes berögződött negatív attitűdöket csak hosszú munkával lehet módosítani. De működik, ha megtanuljuk az apró sikereket is értékelni.

Szendi Gábor