Rutinmeló a legendák csarnokában - nyerd meg az új De-Phazzt!

Tíz éve röppent ki a középkori egyetemvárosból, Heidelbergből a De-Phazz, azóta minden színrelépése pirosbetűs ünnep a lazulós zenék hívei számára. Valószínűleg nem lesz ez másképp a most kiadott, hatodik stúdiólemeze esetében sem, bár falrengető újításokat vagy trendkövetést hiába keresnénk rajta. A titok nyitja nem más, mint a sok stílus közötti földre esést és a szertelen csapongást németes regulák közé szorító profizmus. Nyerd meg a Days of Twang-ot cédén!

Ilyen előzmények után lehetetlen megjósolni, hányan fognak rástartolni az új lemezre, mivel legalábbis ugyanaz elmondható róla, mint a többiről: nem rossz. Hónapokkal ezelőtti nyilatkozataiban Baumgartner sok meglepetést ígért, s félő volt, hogy csak az ilyenkor szokásos köröket futja, de szerencsére nem.

Rövid felhangolás után a Boogie Philosophy késlekedés nélkül táncra perdít a Could You Be Loved alapjaira fektetett kemény funkyjával, de amilyen tüzesen indul, oly hamar vége szakad, és átadja helyét a Nonsensical Thing eléggé ingerszegény, tucat chill-hangulatának. A Hell Alright lehet az album slágere, pláne, hogy klip is ebből a rockandrollos, gitárfutamokkal bolondított popszámból készült.

Sajnos alig lépi túl a háromperces álomhatárt, és utána ismét leülünk a Better World andalító harmóniái kíséretében, amit kicsit érthetetlenül elront a fölösleges rászövegelés. Az egy gyors, egy lassú struktúrának megfelelően a Le Petit Bastard ismét tempósabb, hatvanas-hetvenes évekbeli gitárhangokkal csábít. Érdekes souldarab az It Will Turn Out Right - és négy percével majd' a leghosszabb szám.

A Days of Twang kiismerhetősége a Devil's Music szorgosabb ütemeinél már-már felháborító lenne, ha nem párosulna a szokásos De-Phazz-humorral. A dalban pattogós loopokkal kanyarodunk vissza a hatvanas évekbeli rockabilly világához, persze nem tolakodóan, és a refrénben felsejlik a Donnie Darko című retrós kultfilm egyik betétdala.

A Dancing with My Hands unalma után ígéretes nujazz bontakozik ki két percben a How High the Hat-ből - nos, ebből mondjuk, háromszor ennyit is elviseltünk volna. Tíz szám után megtörik a germán precizitású szerkezet, a My Society langyossága a mozgékonyabb pillanatok közé sorolható, bár azért fotelben is élvezhető.

Elbájoló cafélounge a Shadow of Lie, s ha van olyan Morcheeba-rajongó, aki idegenkedik a De-Phazztől, e remek dalt mindenképpen fölveszi listájára. A Godfrey fivéreket megszégyenítő módon idézi a Morcheeba Skye-korszakát, ráadásul a szolgai másolás leghalványabb gyanúja nélkül. Aztán a Whats the Use of...? érdekes countrydzsessz bendzsóval és texasi vokállal.

Zárszóként, lassan kúszik be a különféle fúvósokkal spékelt 105 Fm Jam, s ha ezt egy fiatal, első lemezes csapat követné el, a letisztult forma hallatán ígéretes jövőt jósolhatnánk nekik. A De-Phazz esetében azonban csak rutinmeló. Kissé várakozáson aluli ez a tizenhat szám, mindössze alig háromnegyed órában - Herr Baumgartner csapata magabiztosan lépdel az élő legendák csarnoka felé, ahol helyet foglalhat a megbízhatóan jó, ám izgalommentes formációk között.

De-Phazz: Days of Twang, Phazzadelic / Deep Distribution, 2007

lg