Az izraeliek 80 másodperc alatt szétlőtték a készülő arab atombombát

Izraeli F-16-os géppár

1981. június 7-én hitetlenkedve fogadta a világ, hogy izraeli harci gépek lebombázták a Bagdad mellett épülő iraki atomreaktort. Mint kiderült, hogy az izraeli vadászbombázók 30 méteres magasságban átrepültek az ellenséges Jordánia és Szaúd-Arábia légterén, hogy becsapják a légvédelmi radarokat. Az iraki légvédelem sem vette észre a támadókat. Az Opera-hadműveletben tizenegyen meghaltak a reaktornál, az izraeli gépek pedig sértetlenül tértek vissza a bázisukra. Az izraeli kormány azzal indokolta a megelőző csapát, hogy meg kellett akadályozni Szaddam atombombájának kifejlesztését. 

Izrael is megelőző csapásra készül

A keményvonalas izraeli miniszterelnök, Menahem Begin ezért is vallotta azt, hogy le kell bombázni Osirakot, mielőtt a franciák megkezdik a reaktorok fűtőanyaggal való feltöltését. Nem volt egységes azonban a kormánya illetve az előbb említett biztonsági tanács álláspontja a megelőző csapásról. A „héják", maga Begin, Ariel Saron agrárminiszter, Jichák Samir külügyminiszter, valamint a vezérkari főnök és a légierő parancsnoka a támadásra voksoltak. A „galambok" közé tartozott Ezer Weizmann védelmi miniszter, Jigael Jadin miniszterelnök-helyettes, vagy a legendás Móse Daján volt védelmi miniszter.

Begin és kormányának tagjai Forrás: The Jerusalem Post

Az izraeli „galambok" esetében nem szabad elfelejteni, hogy évtizedekig szinte minden vezető politikus katona volt korábban és személyesen is részt vett harcokban. Weizman például vadászpilóta volt, később az izraeli légierő parancsnoka, majd helyettes vezérkari főnökként irányította a légierő megelőző csapásait Egyiptom ellen a hatnapos háborúban, amely fényes izraeli győzelemmel zárult, ahogy ezt megírtuk az Origón. A két oldal véleménye tehát nem a bátorság hiánya miatt tért el, hanem a légicsapás politikai következményeinek megítélésében különbözött.

Ezer Weizmann, aki vadászpilóta volt az izraeli légierő megalakulásakor Forrás: Ynet

Weizmann végül lemondott, ekkor Begin maga vállalta a védelmi miniszter posztot is. A kormány 1980 októberében, titkos ülésen döntött a támadásról.

Menahem Begin miniszterelnök és a tanácsadói Forrás: The Cairo Review

A haditerven már 1978 óta dolgozott a vezérkar. Az egyik opció egy olyan, hosszú távú támadás lett volna, mint a világraszóló túszmentési kommandós akció 1976-ban, az ugandai Entebbe repülőterén. Erről az akcióról részletes cikket közöltünk az Origón korábban. Az entebbe-ihez hasonló hadművelet ötletét végül azért vetették el, mert Irak légvédelme és hadereje sokkal fejlettebb és erősebb volt, mint az ugandai. Ezért a szakértők túl kockázatosnak ítélték a nagyszámú katona bevetését, akiket lassú, sebezhető szállítógépeken kellett volna eljuttatni Bagdad mellé, majd épségben visszahozni onnan.

Ennek a verziónak a lefújásához hozzájárult az 1980-as katasztrofális amerikai túszszabadítási kísérlet tapasztalata is.

A Teheránban túszul ejtett amerikai állampolgárok kimentésére küldött gépek közül összeütközött egy helikopter és egy szállítógép az iráni sivatagban.

A balesetben 8 amerikai katona meghalt és 4 megsebesült, az akciót pedig félbe kellett szakítani. Az Egyesült Államok megszégyenült, amikor az iráni televízióba bemutatták a kiégett amerikai géproncsokat.

A légitámadás lett a megoldás

Nem maradt más választás, egy hosszútávú vadászbombázó-bevetés tervét kellett kidolgozni. A gondot az jelentette, hogy akkor nem volt olyan nagy hatótávolságú vadászbombázója az izraeli légierőnek, amely légi utántöltés nélkül, bombákkal megrakodva képes lett volna eljutni a célpontig, majd vissza.

Az izraelieknek kapóra jött azonban, hogy az Egyesült Államok éppen ekkor törölt egy hatalmas, vadonatúj vadászgép-ügyletet.

A sah bukása után ugyanis nem szállították le Iránnak a korábban megrendelt 75 darab F-16 típusú vadászbombázót, amelyek így vevőre vártak.

Amerika csak 1982-re ígérte az izraeliek saját F-16-osainak szállítását, így felajánlotta a zsidó államnak a visszatartott, ex-iráni vadászgépeket.

Egyeztettem a vezérkari főnökkel, és azonnal igent mondtunk. Ha valaki azt mondja, hogy tessék, itt van a világ legjobb vadászbombázója, akkor arra nem lehet nemet mondani. Úgy voltunk vele, hogy majd később kitaláljuk, hogyan fogjuk használni ezeket a gépeket -,

mondja erről Dávid Ivri tábornok.

Az egyik első izraeli F-16 vadászbombázó Forrás: Facebook

Így történt, hogy a nagyon fejlett, könnyű vadászbombázók első csoportja már 1980 júliusában megérkezett Izraelbe, az iraki bevetésig pedig már 53 darab volt belőlük Izraelben. Októberre az F-16-osokat repülő vadászszázad bevethető vált, ami elképesztő kiképzési tempót feltételez.

Az F-16 vadászbombázó póttartályokkal és a szükséges 2 darab, egyenként egytonnás bombával már megfelelő választás volt a bevetésre.

A különleges felkészülés

Az új F-16-osok egy különleges alakulatnál, a 117. századnál kezdték meg a szolgálatukat. A Ramat David légibázison működő alakulat parancsnoka Jiftáh Szpektor (angolos írásmóddal Iftach Spector) volt. Az ezredes összesen 12 arab vadászgépet lőtt le a pályafutása alatt.

Jiftah Szpektor, aki összesen 12 gép arab vadászgépet lőtt le légiharcban Forrás: Wikipedia

A bevetés résztvevőit személyesen Ráfáel Eitan vezérkari főnök, és a légierő parancsnoka, Dávid Ivri válogatták ki. Szpektor ezredes nem került a kijelölt csapatba. Amikor kérvényezte, hogy osszák be az egységbe, Ivri tábornok nemet mondott, de a vezérkari főnök, Eitan támogatta a kérvényt. Az ász vadászpilóta így később került be a csapatba, mint a többiek, és nem is vett részt annyi gyakorlórepülésen, mint ők. Arra természetesen esélye sem volt, hogy ő vezesse az akciót, mindössze a második raj vezérének kísérője lehetett, a hatodik a sorban, aki majd ledobja a bombáit a reaktorra.

Amerikai kiképzésen levő izraeli pilóták szabadidejükben, a Hill légibázis bárjában, balra Amosz Jadlin, jobbra középen Ilán Ramon, a későbbi űrhajós Forrás: Amosz Jadlin

Az első tizenkét izraeli F-16-os pilótát Amerikában, Utah államban képezték ki az F-16 vezetésére, majd otthon fél éven át folytatták a felkészülést a sivatag feletti, hosszútávú alacsonyrepülésekkel. Ivri tábornok szerint a vezérkar teljes titokban tartotta, mi lesz a célpont.

A kiválasztott pilótáink csak azt tudták, hogy eltérően a megszokott kiképzési rendtől, ők csak az extrém alacsony magasságban történő repülést és bombázást gyakorolták.

Egyes vélemények szerint azonban hiába titkolták a pilóták elől, mi lesz a célpont, a résztvevők rájöttek. A gyakorlórepülések időtartamából, a szinte rutinná vált 3 órás repülésekből kiszámolták, hogy mekkora lesz a bevetési távolság, ebből pedig Tammuz (azaz Osirak) következett.

A vezérkari tervezők a bombázásra nyolc F-16 vadászbombázót elegendőnek tartottak, mert ezek összesen 16 tonna bombát tudtak magukkal vinni. Ennek elégnek kellett lennie a megerősített reaktorépület összezúzására. Az egység biztosítására kijelöltek hat F-15 vadászt, amelyek csak légiharc rakétákkal, póttartályokkal, de bombák nélkül szintén meg tudták tenni a szükséges távolságot.

F-16-osok az iraki bevetés előtt 1981-ben Forrás: IDF

A bevetést vasárnap kora estére időzítették. Egyrészt azért, mert a tervezők arra számítottak, hogy ezen a napon pihennek majd a francia és olasz mérnökök illetve technikusok. (Mint kiderült, ez téves feltételezés volt.) A szürkületi időpont védte a lenyugvó nap felől érkező gépeket, illetve lehetőséget adott az izraeli harci kutató-mentő helikoptereknek, hogy majd egész éjszaka keressék azt, akit esetleg lelő az iraki légvédelem. Így nagyobb eséllyel kimenthették volna a pilótát.

Bevetésre készen

A támadást eredetileg 1981. május 17-re tervezték, aztán később halasztották. Június elsején azonban a francia Le Point c. újság közölte, hogy elkészült az iraki reaktor. Ez azt jelentette, hogy szinte azonnal meg kellett indítani a légicsapást.

A Tuvajla atomfegyver-központ egy kém fotóján Forrás: Reddit

A támadásra kijelölt 14 gépet a Negev-sivatagban épített, legdélibb izraeli légibázisra, Etzionra vezényelték, hogy ezzel is rövidítsék a távolságot. (Etziont ma Ovdának hívják, és Eilat nyaralóhely repülőtere.)

A bázison megkettőzték az őrséget, a telefonvonalakat kiiktatták, leszámítva a parancsnok és a helyettese irodáját. A földi személyzet semmilyen információt nem kapott a küldetésről.

A pilóták is az utolsó napokban tudták meg, hogy a célpont Tammuz, vagyis Osirak.

A pilóták nem a szokásos lazasággal, hanem nagyon is komolyan készülődtek a bevetésre. Amosz Jadím őrnagy azt mondta:

Mindannyian úgy éreztük, hogy rajtunk múlik Izrael sorsa.

Relik Safir arról beszélt, hogy ellentétben más országokkal, Izraelben minden család érintett a holokausztban, és ez nagy motivációt jelent.

Olyan pilóták vettek részt a bevetésen, akiknek a szülei vagy a nagyszülei megjárták a koncentrációs táborokat. Rengeteg rokonunkat meggyilkolták a nácik. Büszkén szálltunk be a gépekbe, mert azt mondtuk egymásnak és magunknak, hogy meg fogjuk akadályozni az újabb holokausztot.

Az Opera-hadművelet résztvevői Forrás: IDF

Az utolsó eligazítást maga az izraeli vezérkari főnök, Ráfáel Eitan tartotta. Zev Raz ezredes visszaemlékezése szerint Eitan nem úgy viselkedett, mint egy főtiszt, hanem sokkal inkább úgy, mint egy aggódó apa.

Azt mondta, ha katapultálnotok kell és elfognak benneteket, mindent mondjatok el nekik, amit tudtok. Úgysem tudtok semmi olyan titkot, amivel elárulnátok a hazátokat. Izraelnek és személyesen nekem az a fontos, hogy épen és egészségesen jussatok haza, ne pedig hősi halottként.

A tábornok ez után mindenkinek egy köteg iraki bakjegyet adott, hogy katapultálás esetén le tudjanak fizetni irakiakat, akik segíthetik a megmenekülésüket. Az utolsó géppár pilótái, Relik Safir és Ilán Ramon is átvették a pénzt. Mindketten meg voltak róla győződve, hogy őket biztosan lelövik, mert utolsóként fognak bombázni, és addigra a légvédelem biztosan tüzet nyit majd rájuk. Safir később így beszélt erről:

Ott ültünk még órákig az eligazító szobában, és nem hívhattam fel a feleségemet, hogy elmondjam neki ezt az érzést. Aztán megbékéltem mindennel. A szüleim a nagyapám után neveztek el, aki egy koncentrációs táborban halt meg. Így azt éreztem, hogy érte repülök, és akármi is történik, lesz jelentősége és hatása annak, amit tettem.

Cikkünk folytatódik, kérjük, lapozzon!