Erről számolnak be a pedofilok áldozatai

Fotó: Simon Berger

Napok óta attól hangos a sajtó, hogy egy budapesti iskola férfi munkatársa szexuálisan visszaélt tizenéves fiú diákjával: a közel negyvenéves B. Zsolt, az iskola munkatársa internetes videóiban dicsekedett arról, milyen élményt okozott neki tizenötéves „partnerével" a szexuális aktus. B. Zsolt videóiban kikérte magának a „támadásokat", szerinte a „kapcsolatával nincsen semmi baj". Józan ésszel belátható, hogy ez nem igaz, de ami ennél még fontosabb: Mit él át az a fiatal, aki elszenvedte a szexuális zaklatást és hogyan ismerhetőek fel a szexuális ragadozók módszerei?

Oldalakat lehetne írni arról, miért nemcsak problémás, amikor egy közel negyvenéves felnőtt férfi egy tizenötéves kamaszfiúval létesít szexuális kapcsolatot. Rögtön az elején le kell szögeznünk, hogy ez nem valódi kapcsolat, nem partneri viszony, hanem visszaélés, a fiúnak ebben a helyzetben nem volt valódi beleegyezésre lehetősége, már csak azért sem, mert a korkülönbség mellett a „tanár-diák" viszonyokhoz hasonlóan, ebben az esetben is van egy eredendő alá-fölé rendeltség és függő helyzet, amelyben a fiú kiszolgáltatott és a nemet mondás lehetősége nehezített.

A gyerekek sérelmére elkövetett szexuális visszaélések esetében egyébként is jellemző, hogy az elkövető egy közeli hozzátartozó, akihez valamilyen módon kötődik a gyerek. Az ilyen, fiatalkorúakat behálózó szexuális ragadozóknak külön módszere van arra, hogy a gyerekek bizalmába férkőzhessenek és aztán visszaéljenek helyzetükkel.

Gyakran része a stratégiájuknak az is, hogy megteremtenek maguk körül egyfajta „rajongói holdudvart". Ez azokból áll, akik felé vonzó, kedves, szerethető arcukat mutatják, még azt a látszatot is kelthetik, hogy segítőkészek és rájuk számíthatnak a gyerekek, ha problémájuk van. Érdekes, hogy a most nyilvánosságra került esetben is, mintha felismerhető lenne ez a módszer: a TikTok-csatornán is kifejezetten fiatal, iskoláskorúaknak szánt tartalmak jelentek meg, követői is zömmel ebből a csoportból kerültek ki. Ennek a stratégiának a célja, hogy amikor támadás éri a szexuális ragadozót, akkor számíthasson holdudvarának védelmére: Ilyenkor érkeznek jellemzően az „Ő egy jó ember, nekik sokat segített, az »áldozat« biztosan csak akart valamit tőle, esetleg kihasználta" és ehhez hasonló mosdatások, amik valójában mind a befolyásoltság erejét mutatják.

Az egyik leggyakoribb kérdés, a szexuális bántalmazást átélt áldozatokkal kapcsolatban a következő: „Miért nem szólt senkinek?". A szexuális ragadozók szinte agymosáshoz hasonló módszereinek hatékonysága és a függő helyzetből fakadó kiszolgáltatottság mellett, a csönd választásának oka lehet még a szégyen. Paradox módon az áldozatok azok, akik szégyenkeznek az ellenük elkövetett visszaélések miatt. Éppen ezért sokan akár évekig, évtizedekig a némaságot választják, sok áldozat traumája pedig soha nem is derül ki. A gyerekek esetében azonban másról is szó van: ők a legtöbbször nem is tudják, nem is értik, hogy pontosan mi történt velük.

A legtöbb esetben a bántalmazó ismeri áldozatát. A szexuális ragadozók stratégiája az is, hogy lassan építik fel az abuzív kapcsolatot, ami sokszor „csak„ érintéssel kezdődik, később manifesztálódik valamilyen konkrétabb szexuális aktusban. A gyerek ilyenkor egy száz százalékig kiszolgáltatott helyzetben van, amit tetéz a bántalmazó részéről a bűntudatkeltés: családon belüli bántalmazás esetében is gyakori, hogy a bántalmazó a gyerek kötődését kihasználva ráveszi, hogy az abúzus a közös titkuk legyen, amit persze a legtöbb esetben valamelyik másik családtag is sejt, de cinkosként hallgat róla. A gyerek hiába érzi, hogy a helyzet rossz, de ebben a kényszerített kontrollhelyzetben nemcsak szólni nem mer, hanem nem is tudja kinek és mégis mit mondhatna – még a szavai sincsenek meg arra, hogy elmesélje, mi is történt vele.

A trauma úgy van jelen az életükben, mint egy méreg, ami mindenhova beszivárog, hiába próbálnak hátat fordítani neki és új életet teremteni, az folyamatosan jelen lesz életükben. Évekkel később, a traumafeldolgozás során is érezheti a szégyent, ami gyerekkorától kezdve végig kísérte életét, ami miatt, ha akart is volna beszélni, nem mert, mert mocskosnak érezte magát, hiába volt ő az áldozat.

Szerencsére van remény a bántalmazott gyerekek és a belőlük lett felnőttek számára: a traumafeldolgozás hosszas terápia segítségével lehetséges. Az sem igaz, hogy egy bántalmazottból mindenképpen bántalmazó válik, még akkor sem, ha családon belül bántalmazták: a családban látott és kapott minták ugyanis átalakíthatóak és újratanulhatóak.

A megelőzés azonban mindennél fontosabb, ez pedig a gyerekek jogainak előtérbe helyezésével kezdődik és azzal, hogy minden, gyerekek ellen elkövetett erőszak ellen zéró toleranciát kell hirdetni.