A feltűnően „nem magyaros" címet – a Múvilávot – az angol film (movie) és szerelem (love) kifejezések kombinálásával és fonetikus magyarosításával alkották meg, mely a titokzatosságot mellőzve sejtelmes jóslatként vázolta fel a mű cselekményét: a szerelmet.
Az egyszerű alapkoncepció értelmében új kollegina érkezik a népszerű moziba. Az őt betanító, szimpatikus fiúval hamar egy hullámhosszra kerülnek, s mivel mindketten filmrajongók, ugyanakkor gátlásos személyiségük áthatolhatatlan falakat emel kettejük közé, különféle epikus filmjeleneteket eljátszva ismerkednek meg és szeretnek egymásba.
Az alkotó a darabban tizenkét klasszikus romantikus film (például: Casablanca, Csillag születik) momentumát fűzte egymás mellé, néhány ikonikusnak számító szerelmes dallal megfűszerezve.
A mélyen megbecsült publikum alig emésztette meg pénzízű perecét, máris bedobták a mély vízbe – improvizációnak hazudott, végtelenül gyenge közjátékkal indult a darab.
Miközben a nézősereg kígyózó sorokban kacsázott az ülőhelye felé és minden figyelmét a székek háttámláján feltüntetett kis számocska foglalta le, mintegy meglepetésként, lágy zongoraszó kíséretében, Klem Viktor, rendező és a darab egyik főszereplője lépett a pódiumra. Kedélyesen üdvözölte a tömeget, aztán kaján vigyorral az arcán kárálni kezdett. A humorosnak szánt, közel tíz perc hosszú „folklór műsor" során Klem, a közönség fejébe verte, hogy a Múviláv „low budget", vagyis alacsony költségvetésű darab, majd ízes bókokkal többször is méltatta Orlai Tibor nagyságát. Ezután negédes hangon megköszönte Orlainak és a publikumnak, hogy ezen a kellemesen meleg szombati estén a 6szín színpadára állhat Trokán Nóra kolléganőjével.
Az emelvényen állók talányos feladatot adtak a nézőknek, ugyanis
sem ők, de még Orlai Tibor sem, tudták megállapítani a darab pontos műfaját,
így a közönség segítségét kérték – mondják meg, szerintük mi a darab zsánere.
A prospektus szerint a rendkívül magyaros című színdarab rögtön három művészeti ágazatba is besorolható: zenés, romkom, fantázia.
E Sorok Írója szerint a darab egyszerre szeretett volna lenni film és színmű, musical és komédia, amelyet ízlésesen a klasszikus romantikus filmek pillanataival édesítenek. Ezt hivatott volt alátámasztani a végtelenül egyszerű színpadi kép, a két bárszék és asztal, illetve a színpad végében vetített etűdök, valamint a sötét sarkokban elhelyezett kellék- és ruhatár, amelyekkel a hangulatot, a karakterek váltakozását és a helyzetet igyekezett szemléltetni, az ikonikus szerelmi dalokkal egyetemben, amelyeket minden filmkedvelő – legyen az kezdő, vagy haladó – felismerhetett.
A kellemetlen smúzolást az ún. „casting" tetézte. Az alacsony költségvetésre hivatkozva Klem elmondta, hogy sajnálatos módon nem telik súgóra, így kénytelenek a közönség soraiból megkérni valakit, hogy segítse őket, ha véletlenül elfelejtik a szöveget. Miután kiválasztották a számukra ideális – feltételezhetően beépített – kolleginát, a közönséget bevonva odaadták neki a szövegkönyvet és a pilácsot – hogy sötétben is jól lásson – aztán végre-valahára a lovak közé csaptak.
Most már csak az a kérdés, hogy a fentebb felvázolt emulzió működött-e a színpadon, vagy sem?
A darab egészén az abnormitás érződik – valami szokatlan, de barátságos darabot szándékozott színpadra vinni az alkotó, olyasmit, ami ebben a rohanó, modern világban frissítően hat, de mégis baráti melegséggel vereget háton. Egy olyan színmű létrehozása lehetett a cél, amely a megszokott színházi élménytől elérően sokkal közvetlenebbül viszonyul a közönségéhez: a színészek megszólítják a nézőtéren ülőket, viccelődnek, már-már családias hangulatot keltve ezzel.
Az intim szféra létrehozása ugyanakkor hagyott némi kivetnivalót maga után a hely előnytelen adottságai miatt, a karzaton ülők például teljesen kiestek a színész-néző kommunikációból, nem beszélve arról, hogy a kikacsintások és a kiszólások, amelyeket a közönséghez intéztek a darab közepén megtörte az adott jelenet folytonosságát, hangulatát.
A darab tematikája kapcsán kijelenthető: a szerelem örökzöld alaptétel, mindenkit foglalkoztat, mindenki gondolkodik róla, ezerféleképpen feldolgozható, azonban
ami a legjobban hiányzott a Múvilávból az a fantázia.
Az előadás ezer sebből vérzik, azonban Klem Viktor rendezése a zenés jeleneteknél bukott meg igazán. Hiába csendültek fel örök klasszikusok, mint például a Shallow, az Ain't no Sunshine, vagy a Time of my life, a számokhoz szükséges hangi adottságok sajnálatos módon hiányoztak a színészek repertoárjából. Rejtély – egyébként – hogy ez egy tudatos rendezői döntés volt-e vagy sem. A cselekmény indokolhatná a hangi adottságok hiányát, ugyanakkor nagy talány, hogy ez ténylegesen benne szerepelt-e a koncepcióban, vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy Trokán Nóra és Klem Viktor csepűrágó.
Nehéz kérdés, hiszen a darab legnagyobb pozitívuma Trokán Nóra kiemelkedő prózai színészi teljesítménye volt, és az élő zene, amelyet Szitha Miklós, zenész biztosított.
Ha máshogy nem, majd a The Voice-ból kiderül az igazság.