Simone Rossi megkönnyezi az édesapja által dirigált magyar válogatott sikereit

A labdarúgás iránt fogékonyakat gyakran keríti hatalmába az a bizonyos de ja vu (mintha már láttam volna valahol) érzés egy magas, tüskehajú, szakállas fiatalember láttán. Nem véletlenül, hiszen le sem tagadhatná, hogy a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányának, Marco Rossinak a fia. Nem mintha valami ilyesmiben mesterkedne, hiszen végtelenül büszke rá, hogy édesapja olyan kiváló munkát végez a csapattal, hogy az elfogultabb szurkolók szerint Marco már most rászolgált egy szoborra Budapesten.

Jó néhány hónapja Budapesten élek, és ugyan korábban már többször jártam itt, de még mindig meglepődök, mennyire és mennyien szeretik, tisztelik az édesapámat"

– reagál a bevezetőben foglaltakra Simone Rossi, találkozásunk színhelyén, a Lechner Ödön fasori kis kávézóban. Ahol egyébként megbecsült törzsvendégnek kijáró módon köszöntik a nyár óta az OSC-t erősítő olasz vízilabdázót. – Egyszer-kétszer felismertek az utcán vagy az edzőteremben, és odajöttek édesapám eredményeihez gratulálni, megrázni a kezem. De ha a legutóbbi, Montenegró elleni, Puskás Arénában játszott mérkőzésre gondolok, rögtön libabőrös leszek, annyira a hatása alá kerültem. Elsősorban persze a pályán látottak, a könnyfakasztó 3-1-es siker miatt, de azért számomra és a család többi tagja számára is nagyszerű hallani, amint a stadion egyik karéjában ezrek és ezrek üvöltik, hogy Marcooo, és a túloldalról jön a válasz, Rossi. Ezt nehéz szavakkal leírni, érzem ennek a szeretetnek, rajongásnak az energiáját, ráadásul, közelről láttam, mennyi munkát fektetett a csapatba apám és a stábja. A szívéből szólt, amikor kijelentette, hogy szereti ezt az országot, mert szinte csak itt kapott lehetőséget, és itt is marad a szerződése lejártának a legutolsó napjáig.

Jánosy Károly: Édesapja minden meccsét megnézi?

Simone Rossi: Ha csak tehetem, mert például, az Izland ellen a Covid miatt játszott zárt kapus mérkőzésen nem lehettem ott. Olaszországban a csapattársaimmal együtt néztük, aki alig értették, hogy a máskülönben oly nyugodt barátjuk, miért ugrál, kiabál a képernyő előtt. S persze azt sem, hogy miért lett könnyes a szemem, amikor Szoboszlai – szinte az utolsó másodpercekben – megszerezte az Eb-szereplést érő győztes gólt. Ebben is hasonlítok az apámra, aki a pálya szélén a sípszó hatására megváltozik, és nyugodt, kimért emberből gesztikuláló, a játékosokat magyarázó, a meccsel együtt élő, lélegző edző lesz.

Nem csoda, hogy a szurkolók is megőrülnek érte, látják, hogy ezer fokon ég.

Jánosy Károly: Futballista családból származik, a Grande Torino vagy éppen a magyar Aranycsapat, s persze az otthonukhoz közeli Nápoly és csapata, a Napoli, gyakorta szóba kerültek és kerülnek a családi asztalnál. Miért választotta mégis a vízilabdát?

Simone Rossi: Erről is apám tehet. Ha jól emlékszem, lehettem úgy kilenc-tíz éves és természetesen fociztam, és ám minél többet nézegette apám, hogyan játszom, egyre többször javasolta, hogy inkább egy másik sportágban próbáljam ki magam. Szóval így kerültem a vízbe. Most persze azzal szoktam viccelni vele, hogy kétségtelenül remek futballszakember, mégis elkövette azt a nagyon nagy hibát, hogy nem látta meg bennem az igazi őstehetséget.

Jánosy Károly: Igaz, a hír, hogy vízilabdás karrierje befejezése után a labdarúgásban próbálná ki magát?

Simone Rossi: Így igaz, hiszen beleszülettem ebbe a sportágba, és gyerekkorom óta tart ez a „szerelem". Nem véletlen, hogy néhány éve hivatalos formában is elkezdtem a szakmai alapjait elsajátítani. Az első szakirányú végzettségemet még otthon, Olaszországban szereztem meg, de ha lesz több időm, fokozatosan felépítem a szakmai alapokat.

Jánosy Károly: Pedig édesapja példája is bizonyítja, nem könnyű az edzők vagy éppen a stábban dolgozó elemzők, részfeladatokat ellátók élete.

Simone Rossi: No, igen, apám, sokáig hiába kilincselt az olasz kluboknál, csak itt, Magyarországon jutott igazi lehetőséghez. Amivel, hála istennek élni is tudott. Otthon nincs meg a kellő türelem a klubvezetőkben. Azonnali eredményeket akarnak, akárcsak a drukkerek. Ha egy csapat egymás után kétszer is győz, akkor istenek az edzők és a játékosok, ellenben két vagy három vereség után máris elküldenék az egész stábot. Nincs idő és energia a fokozatos fejlődésre. Az édesapám egyrészt ajánlat híján és ezek a dolgok miatt nem tudott és akart munkát vállalni otthon. Ráadásul, hiába alkotott nagyot a magyar válogatottal, Olaszországban ő csak egy „tapasztalatlan" mester lenne. Mert nincs húsz évnyi itáliai munka mögötte. Talán ezért sem foglalkoznak túl sokat az itteni sikereivel. Ehhez képest pedig az olasz válogatott címvédőként éppen hogy kijutott az Eb-re. Ez is azt mutatja, hogy a jó játékosok nem biztos, hogy jó és egységes csapatot alkotnak.

Jánosy Károly: Ugorjunk újra a vízbe! Hogy érzi magát az OSC-nél, és mennyiben különbözik az olasz és a magyar póló?

Simone Rossi: Jól érzem magam, de talán többre is képesek lenne a csapat. Elszalasztottunk néhány remek esélyt, pontokba kerültek a legapróbb figyelmetlenségek.

A magyar játékosokat látva pedig elsősorban az az érzésem támadt, hogy ezek a fiúk évente minden nagy tornát meg tudnának nyerni.

Technikailag egészen magas színvonalon állnak, az olaszok mentális ereje azonban kiegyenlíti a mérleg nyelvét. A mentalitás, a kellő önbizalom nagyon fontos, mert csak akkor tudsz a képességeidhez, tehetségedhez méltóan produkálni, ha megvan benned az egészséges önbizalom.
Szóval nálunk az OSC-ben is ránk férne némi mentális erősítés.

Jánosy Károly: Messze még a bajnokság vége, elérhető lesz az OSC számára a dobogó?

Simone Rossi: Nyilván azért dolgozunk, hogy bajnoki érmet szerezzen a csapat. A sikerért azonban nagyon meg kell dolgozni, hiszen az élmezőnyben elég éles a verseny. Van néhány problémánk, kellene egy vérbeli balszélső, az egyik kapusunk sérült, a védelem néha nem zár elég pontosan, de nem kifogásokat kell keresni, hanem a lehető legtöbbet kihozni magunkból.

Jánosy Károly: Majd fél éve él Budapesten, mit szokott csinálni szabad idejében?

Simone Rossi: Nos, szabad időből van a legkevesebb, az edzőnk, Varga Dániel naponta két edzést vezényel, utána már nem sok kedve van virgonckodni az embernek. Inkább otthon főzőcskézek magamnak, de őszintén bevallom, a vízben otthonosabban mozgok, mint a konyhában. Ha szüleim Budapesten vannak, akkor igyekszem a lehető legtöbb időt velük tölteni. Szerencsére szinte szomszédok vagyunk, így gyakran átmegyek hozzájuk megvitatni egy-egy meccset vagy csak jól érezni magam. Most éppen otthon vannak, a Nápolyhoz közeli Pozzuoliban, aztán apám ott lesz Hamburgban a hét végi Eb sorsoláson. Ahol természetesen jól jönne egy kis szerencse a csapatnak!