G. Fodor Gábor: Kell-e nekünk softpolitika?

A jobboldal és a softpower - vitairat

Néhány napja részt vettem egy médiáról szóló konferencián, amely, ha jól értettem a szándékot, a normalitás és abnormalitás témakörét járta körül. Arra gondoltam, hogy leírom, ami ezzel kapcsolatban eszembe jutott, mintegy szélesebb körű vitára bocsájtva.

Szóval, a magyar jobboldal iszonyat erős.

Ez közhely. Mindenki tudja, még az ellenfelei is. De vajon miben és hol erős? A hardpolitikában mindenképpen. Sorra nyeri a választásokat, az ellenfelei reménytelen helyzetben, a magyar választópolgárok többsége pedig lélektanilag is elfogadta, vagy legalábbis felkészült rá, hogy hosszú évekig, ha nem évtizedekig, ebben az országban jobboldali konjunktúra lesz.

De vajon elég erős, egyáltalán erős-e az általa nyújtott kulturális minták vonzerejében? Itt "kultúra" alatt inkább "életformát", az "élet megélt módját" értem. A kérdés talán annál is inkább indokolt, merthogy a jobboldali közbeszéd rendre visszatérő eleme az abnormalitás elítélése. Folyik tehát egy kulturális jellegű küzdelem a norma meghatározásáért.

Na mármost, hiába rendkívül erős a jobboldal a hardpolitikában, ha elveszíti a normák meghatározásáért folytatott küzdelmet a softpolitikában. Márpedig nagyon úgy tűnik, hogy ez a helyzet, legalábbis, ha a jobboldal megnyilvánulásaira figyelünk.

Két jellegzetes megnyilvánulási módja van a magyar jobboldalnak a normák meghatározására irányuló küzdelemben.

Az egyik a szörnyülködés: "Úristen, mi folyik Nyugaton!" Nyilván szörnyűség. Szodoma és Gomorra. Mi vagyunk a normálisak, nálunk van a józan ész, ennek birtokában tudjuk regisztrálni, hogy ami ott folyik, az már nem fehér embernek való. Sőt mi több, a mocsok feltartóztathatatlanul halad előre, gomolyog az irányunkba. Akárhogy is nézzük, helytállónak vagy éppen tévedésnek tekintjük a szörnyülködés testtartását, de végső soron ez azt jelenti, hogy ez egy vesztes pozíció. Ideig-óráig ellen lehet állni a túlerőnek, de a mocsok feltartóztathatatlan.

A túlerő regisztrálásából fakad a másik megnyilvánulási mód: az áldozatiság póza. Nekünk igazunk van a nagy kérdésekben (és a kicsikben is), de hatalmas túlerővel állunk szemben, a hatalmast meg onnét ismerjük meg, hogy az mindig visszaél a hatalmával. Innen aztán a politikai victimológia viszonylag széles eszköztára tárul a szemünk elé: a kettős mérce, az igazságtalan bántás elszenvedése és így tovább. Akárhogy is nézzük, helytállónak vagy éppen tévedésnek tekintjük az áldozatiság pozícióját, de végső soron ez azt jelenti, hogy ez egy vesztes pozíció. Nem mi, hanem ők győznek.

Mármint a softpolitikában, mert kétségtelenül lehet úgy is győzni, mintha vesztenénk - a hardpolitikában, a szörnyülködés és az áldozatiság is morális győzelem a hardpolitika harcmezején, míg vereség az élet megélt módját tekintve.

Az a kérdés, hogy itt akarunk-e győzni, és van-e erre esély?

A győzelmet nemcsak a normák közvetlen meghatározása által lehet bekönyvelni - mert úgy tűnik, hogy itt vesztünk, hanem úgyis, ha tudunk olyan történeteket mesélni, ami vonzerőt gyakorol az emberek számára. Míg a norma deklaratív (kinyilvánítják), a történet epikus és vizionárius (továbbgondoljuk a képzeletünk által). A normák meghatározásért folytatott küzdelmet nem direkt, hanem narratív módon lehet megnyerni.

Egyébként erre jött rá az ellenfél. A baloldali történetmesélés erősebb, mint valaha, és szétverte a régi eposzokat.

Ma már nem lehetne leforgatni a Volt egyszer egy Vadnyugatot vagy a Volt egyszer egy Amerikát. A nagy mítoszokat zárójelezik. A türelmet is felszámolták. George Lucas valamiért úgy gondolta, hogy a Star Warst éppen a negyedik epizóddal kell elkezdeni, és jó az úgy. Sőt, jó az úgy, hogy évtizedekig hozzá se kell kezdeni az előtörténet forgatásához. Aztán valami történt. Most már évente jön ki egy Star Wars-valami, a Netflix és társai hetente számolatlan mennyiségben ontják ránk a filmeket és sorozatokat, úgy érezzük, hogy lemaradunk, miközben nem maradunk le semmiről.

Ezen a már említett konferencián lesajnáló hangnemben került elő egy NFL-sztár neve, Colin Rand Kaepernické, aki, legalábbis ezt mondták a szakavatottak, nem is olyan jó játékos, viszont - és itt jön a lesajnálás - mintegy polgárjogi harcosként mindenkinél mélyebbre térdelt. Nem értek az NFL-hez, de azt látom, hogy ez egy sztori. Talán már forog is valahol a film: Az Ember, Aki Mindenkinél Mélyebbre Térdelt. És szinte biztos vagyok benne, hogy a történet működni fog.

Mi meg itt a jobboldalon még mindig azt hisszük, hogy a history a sztori. Pedig a mikrotörténetek ideje jött el, ezeket kell vonzó módon elmesélni, hogy így jelenjen meg a history és váljon átélhetővé a norma.

Valahogy ezt a jobboldal ellenfelei jobban értik. Azt hiszem, kevés lesz ezen a csatatéren csupán annyit mondani, hogy ez azért van, mert a Netflix és társai kimosták az emberek agyát. Nem azért van. Arra jöttek rá, hogy történeteket kell mesélni. Olyan történeteket, amelyek vonzerőt gyakorolnak az emberek számára.

A történeteken múlik minden.

A hardpolitikában tudjuk ezt, a soft még mentségeket keres. De ha minden lapot felteszünk a hardpolitika sikerére, tudnunk kell, ha ott fuccs van, minden borul. Ezért akár el is kezdhetnénk mesélni a történeteinket.

Ez viszont egy csapdahelyzet. Ha ennyire sikeres vagy a hardpolitikában, a mintáid nem lesznek vonzóak. A kulturális érvről az emberek azt fogják gondolni, hogy azok valójában politikai érvek, azaz ki akarják kényszeríteni őket - vagyis a hatalom beavatkozik az életembe. Meg akarja mondani nekem, hogy mi a jó és mi rossz, sőt, elő is írja. Ez a vonzerő halála.

Akkor járunk el tehát a legokosabban, ha békén hagyjuk az embereket, mindenki éljen úgy, ahogy szeretne, ahogy akar. Ilyenkor szokott jönni az aduásznak gondolt ellenérv (a szörnyülködés), na de mi folyik a Netflixen és társain, ezt nem lehet hagyni.

Mi lenne, ha jobban bíznánk az emberekben? Ha időre időre tudunk bízni az emberekben a hardpolitikában, hogy majd jó helyre húzzák be az ikszet az adott választáson, talán bízhatunk bennük is, amikor sokkal közvetlenebb kérdésekben, saját életformájukban, miben hisznek és miben nem, kell időről időre állást foglalniuk.

A szabadság jó érv a jobboldal mellett.

Kell-e ennél jobb softpolitika?