Életünk tele van olyan szokásokkal, amelyek pontos eredetét nem biztos, hogy ismerjük, mégsem szoktuk megkérdőjelezni vagy felülvizsgálni azokat, csináljuk őket és kész, mert korábban is így szoktuk, ezt láttuk a szüleinktől vagy ők az ő szüleiktől. Így tudnak kialakulni azok a hétköznapi mítoszok, amik aztán tudattalanul, de alakítják döntéseinket, meghatározzák hozzáállásunkat bizonyos bonyolult érzelmi helyzetekhez, sokszor elakadásokat is okozva.
Amikor veszteségfeldolgozással foglalkozom azt látom, hogy
a legtöbben ragaszkodnak a dühükhöz, amit az elszenvedett sérelem okoz – ezzel magához a sérelemhez is.
A dühnek fontos funkciója van: jelez, hogy valami olyasmi történt, ami nincs rendben és eközben még egy szelepfunkciót is ellát. A dühös ember feljogosítva érzi magát arra, hogy támadjon, akár a civilizált normák határait is átlépve. A düh ezzel segít elkerülni az adott helyzetet, a megoldást, megvéd attól, hogy szembenézzünk a veszteséggel, az okozott fájdalommal, a veszteség mögötti érzésekkel. Fontos lépés azonosítani ezeket a „kapuőröket”, amelyek az akár évtizedek alatt felépített sérelemvárakat védik, de ezzel együtt a mítoszok leépítése is elengedhetetlen ebben a munkafolyamatban.
A megbocsátás egy olyan, összetett érzelmeket becsatornázó tudatos döntés, amit rengeteg mítosz vesz körül. A mítoszok nagy része jelen van az ezekhez kapcsolódó szólás-mondásokban is: „Spongyát rá!; Lapozzunk!; Nyissunk tiszta lapot!” – mintha egy sérelmet, egy bántást, ami veszteséget okozott, tényleg lehetséges lenne elfelejteni vagy semmisé tenni. A megbocsátás a mítoszokkal szemben nem jelent felejtést, a tettek semmissé tételét.
A megbocsátás valójában a megbocsátó személyről szól, az ő érzéseiről, a sérelem okozta teher és a veszteség fájdalma alóli feloldozásról.
A megbocsátás valóban feloldoz – de nem azt oldozza fel, aki a fájdalmat okozta, hanem azt, akinek fájdalmat okoztak az által, hogy meg tudja tenni azt a tudatos döntést, hogy megbocsát.
A megbocsátást és annak folyamatát zsigeri szinten átható mítoszok miatt nagyon nehéz lehet kimondani ezt az egyetlen szót, „megbocsátok” és a nehéz, folyamatos érzelmi munka mellett egy tudatos-átkeretező, új szemléletmódot kialakító munka is szükséges hozzá – éppen ezért nem megy egyik napról a másikra. Az biztos, hogy önmagában az idő nem segít, de az elvégzendő munkára muszáj időt szánni. Hogy pontosan meddig tart, azt senki sem tudhatja, ami biztosan jelez majd: az a düh – mint megbízható, erőteljes kapuőre törékeny érzelmi világunknak.