Talán még a Jóisten sem akarja elárulni, mikor lesz vége a háborúnak

Keserédes, szomorkás érzésekkel kísérve, de mégis felemelő hangulatban zajlott a kárpátaljai Beregszászon a március 15-ei megemlékezés. Legalábbis, Homoki Szilvia, a környékbeli finomságokat és különlegességeket kínáló boltocska és a Turisztikai Információs Iroda vezetője szerint az ünnepélyes megemlékezést aligha érhette volna bármiféle panasz.

888: Mennyiben különbözött a háború által sújtott Ukrajnában tartott március 15-ei megemlékezés a korábbiaktól?

Nem nagyon, hiszen ahogy eddig mindig, ezúttal is délben a Petőfi szobornál hallgathatta az indentitását, nyelvét és kultúráját őrző helyi és környékbeli magyarság a megemlékező szavakat – árulta el a 888-nak Homoki Szilvia. – Természetesen a magyar tannyelvű iskolák diákjai és tanárai is képviseltették magukat.

888: Békésen, különösebb zavaró felhangok nélkül ünnepelhetett a helyi magyarság?

Homoki Szilvia: A rendőrség évek óta kiemelt figyelmet szentel annak, hogy zavartalanul bonyolódjanak az efféle programok. Meg aztán arról sem szabad elfeledkezni, hogy Beregszász lakónak majd fele magyar anyanyelvű, szóval senkinek sem áll érdekében a felesleges és az ünnepet megzavaró hőbörgés. Korábbról sem nagyon emlékszem ilyesmire. Az persze más kérdés, hogy – például – 

a Vereckei szorosnál álló magyar emlékművet, szinte rendszeresen megrongálják, leöntik festékkel, 

de az ugye elég messze van tőlünk, és nem lehet állandóan őrt állítani mellé. Hála istenek, Beregszászon egyenes derékkal, méltósággal és békésen emlékezhettünk a magyar forradalom és szabadságharc évfordulójára.

888: Beregszászon, illetve Kárpátalján mennyire érezni az egyre jobban elhúzódó háború hatásait?

Homoki Szilvia: A messziről jötteknek első pillantásra talán fel sem tűnik, hogy az országot háború sújtja. Békések a hétköznapok, a boltokban van áru, az emberek bejárnak dolgozni, ám ha közelebbről vesszük szemügyre a helyzetet, hamar kiderül, hogy 

kevesebb az életerős férfi odahaza.

 A sorozások nem álltak le, a katonaköteles korú férfiak jó része bizony a fronton van.

888: A helyi üzemeknek, vállalkozásoknak zavart okoz a munkaerőhiány?

Homoki Szilvia: Persze, hogy gondot okoz, bár arról sem szabad elfeledkezni, hogy egyszerre van jelen a munkahely és a munkáskéz hiánya. A háború előtt volt egy kis cégem, amely falusi turizmussal foglalkozott. Nos, az érdeklődés teljesen megszűnt, lehúzhattam a rolót, hiszen bármilyen szép is Kárpátalja, jelenleg senki sem akar idejönni Magyarországról, az ukránok pedig inkább csak egy-két napra ugranak be átmenetileg egy szállodába, és már mennek is tovább. 

Sok helyen a nők álltak be a férfiak helyett dolgozni, de sajnos, nem mindenhol lehetséges ez a fajta helyettesítés. 

Nem beszélve arról, hogy sokan külföldre mentek, hogy ott várják ki a helyzet jobbra fordulását.

888: Ön, illetve a helyiek mennyire bizakodóak, illetve miben bíznak a több mint két évnyi háborúskodás után?

Homoki Szilvia: Ha nem bíznánk sorsunk jobbra fordulásában, akkor már régen nem lennénk itt. S hogy mikor lesz végre béke? Azt valószínűleg csak a Jóisten tudja megmondani. De egyelőre ő sem nagyon akarja.