Dobogó szerű emelvényen egy férfi csikós ostorral csattogtat újra és újra. Néhány méterre tőle, a színpad közepén egy fa ágy súlyos elemei alatt egy szolga fekszik. A fáradtsággal küzdő cseléd az ostor szigorú figyelmeztető hangjára felkel, hatalmas ásítozások közepette megveti ágyát, majd fáradtan, mint egy zsák krumpli, beleesik – így elevenedett meg a Müpa színpadján Munkácsy Mihály Ásító inasa.
Aztán jön egy gyermek, aki árgus szemmel figyelte a színpad közepén köpülő asszonyt (Munkácsy Mihály: Köpülő asszony). Az asszony mozdulatai hosszú évek szakértelméről árulkodtak. A köpülőfa ritmikusan koppant, újra és újra, egyre gyorsabban. Majd változik a kép, előbukkan az erdő, a természet varázsa és a mezítlábas lányok – mint a nimfák – önfeledt táncba kezdenek. A jelenet a rőzsehordó roskadásig rakásával ér véget. (Munkácsy Mihály: Rőzsehordó nő).
Ezután a színpadon megelevenedik Mozart halála. Mozartot, egy karosszékben ülve kottatartók takarják be, amiket szimbolikusan, egyesével bont le, majd a kóruspróbán a tőle megszokott lendülettel vezényel, amikor pedig eljön a vég, a karmester megtér égi kórusába.
A záró etapnak biblikus hangulata volt. Színpadra állították a csalódott Júdást, aki a tarsolyból ürítette ki a pénznek hitt homokot. A közönség láthatta, amint Jézus Krisztust a Pilátus elé cipelik, ezután megelevenedett az Ecce Homo, majd a fináléban Jézus saját maga ácsolja össze a keresztfáját és felmegy a Golgotára.
Az Ecce Homo című előadást Farkas Tamás békéscsabai koreográfus-rendező és Tapasztó Ernő rendező, az Aradi Kamaraszínház vezetője állította színpadra. A rendezőpáros régóta dolgozik már együtt, ők jegyzik az Aradi Kamaraszínház több emlékezetes előadásának (Ki szívét osztja szét, a 13 és a 497) rendezését is.
A sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncszínház Ecce Homo című előadása színházi megközelítésben egyedi módon dolgozta fel a 180 éve született Munkácsy Mihály festményeit. Az egyedülálló táncos látványelemeket kortárs gondolatok fűszerezték. A történet visszanyúlt egészen a keresztény gyökereinkig, feldolgozza az emberi gyarlóságot, a gúnyt – és egyebek mellett – a vágyat is. A dramaturgiát mezőségi, partiumi román és cigány, marosszéki, sárréti, olténiai táncok egészítik ki.
Az Ecce Homo formabontó történetvezetésén túl dicsérendő a táncművészek tehetsége, hiszen nemcsak táncoltak a színpadon, hanem énekeltek, egyikük még zongorázott is, így színesítve az előadást.
Az Ecce Homo minőségi, ámulatba ejtő előadása nem egyszerű szórakoztató kikapcsolódás, hanem annál sokkal több:
másfél órás látogatás a művészi transzformáció világában.