Summa summarum - Volvo S40 T5 Summum

Mintha csak summáját akarta volna adni tudásának a Volvo az S40 T5 Summum csúcsmodell összeállításakor: az álcázott sportkocsi summa cum laude teljesítette a tesztet. Az is igaz persze, hogy ritkán adódik alkalom egy, a méretei alapján alsó-középkategóriájú kocsiért és extráiért summa summárum 12 millió forintot kifizetni.

A Volvo-családba formailag kifogástalanul betagolódott új S40 rögtön a T5 csúcsmodellel, annak is a Summum nevű legjobb felszereltségű változatával, bőséges extrafelszereléssel indít az Autó-Motornál. Ugyan egészen biztos, hogy nem ez lesz hazánkban a legkeresettebb változat (máshol sem), jó választás abból a szempontból, hogy mindent bemutat, amire egyáltalán képes az alapárában hattól tízmillió forintig terjedő árskálát átívelő típus. Egyébként megjegyzésre érdemes, hogy noha egyetlen modellsorozatról beszélünk, olyan széles a képességek spektruma, hogy az már lényegileg változtatja meg a kocsi természetét. Míg ugyanis az 1,8-as motorral ellátott "sima" S40 egy szolid, biztonságos, prémiumminőségű, alsó-középkategóriájú járóautó, a most kipróbált verzió inkább mondható álcázott sportkocsinak. Ilyen szemmel kell nézni az árát és egyéb költségeit is. Ez nem a padlólemezében rokon Ford Focus és Mazda3 Sedan, illetve a hasonlók vetélytársa, hanem a nyolc másodpercen belüli százas gyorsulásra képes aszfaltrakétáké, amilyen például a Saab 9-3 Aero.

Ujjgyakorlat

Az autóval ismerkedve elsőként is ujjgyakorlatokat végzünk. Ergonómiája ugyanis mintaszerű, minden lehető funkciót a volán elengedése nélkül kezelhetünk. A bal kormányküllőn a sebességrögzítő gombjai vannak, a jobbon a telefon és a rádió távvezérlői, hátoldalán pedig a navigációs rendszer négy irányban mocorgatható "pöcke" és léptető, valamint Enter gombja tapintható ki. A kormányoszlop bal oldalán lévő kar a szokásos világítási-irányjelző funkciók mellett kapott egy görgő- és két nyomókapcsolót a műszerfali információs egységgel folytatott párbeszédhez (mire megkezdődik a típus árusítása, magyarul jelennek majd meg a feliratok), a vele csaknem szimmetrikus jobb oldalinak a nyomógombja az esőérzékelőt kapcsolja be, görgőkapcsolója pedig az ablaktörlő intervallumát szabályozza. Elmondva talán soknak tűnik, de roppant logikus, ösztönösen kezelhető az egész, pillanatok alatt meg lehet szokni. Kicsit bosszantó volt viszont a minduntalan okvetetlenkedő figyelmeztetés, hogy nincs becsatolva az öv a (teljesen üres) hátsó ülésen... A középkonzolon annyi a gomb, mint egy huszártiszt díszmentéjén (32-t számláltam össze), de ezek is úgy vannak csoportosítva és feliratozva, illetve szimbólumokkal ellátva, hogy mind a kétzónás automatikus klíma, mind pedig a fantasztikus hangzásával örömet szerző, műszerfali hatlemezes CD-tárat magában foglaló Premium Sound audiorendszer tévedésmentesen, egyszerűen használható. Itt is van egy monitor, és aki kezelt már számítógépet (e kategória vásárlói főként az ilyenek köréből kerülnek ki), az rögtön otthon érzi magát. Az S40 ikonja a térben lebegő, filigrán középkonzol. Nagyon büszke rá a Volvo, ezt emeli ki a hirdetésekben. Szerintem is jó és elegáns megoldás, mögötte jutott hely egy nyitott tárolónak, nekem mégis az a véleményem, hogy egy légies konzolnál is van jobb: a puszta lég. Emlékezzünk csak a Citroen DS "Cápára", a Renault 16-ra, vagy - alig merem leírni - a kétütemű Trabantra és Wartburgra: azokban a síkpadlós kocsikban nem volt ily erkölcsösen elválasztva a két első ülés, sőt, akár a másik oldalon is ki lehetett szállni. Minden divat visszatér - lehet, hogy ez lesz a következő S40 generáció nagy poénja?

Hosszú vágta

220 lóerő a két első kerékre... Nem sok ez egy kicsit? A válaszhoz tudni kell, hogy egy motor csak adott munkapontnál szolgáltatja névleges teljesítményét, esetünkben 6000/percnél, teljes gáznál. Ez ritkán áll elő, viszont már az alsó régiókban is iszonyú erős a gép. Gyakorlatilag pontosan ezres fordulatszámtól szépen viszi az autót! Ez ötödikben körülbelül hatvanat (alapjáraton!), hatodikban nem egész nyolcvanat jelent, úgyhogy egyes városi útvonalakon is rendszeresen kihasználható. A piros mezőig viszont nincs sok értelme kihúzatni a fokozatokat, csak úgy ötezerig, mert odafenn alábbhagy a harcos hév (tesztkocsink 800 kilométerrel az órájában érkezett hozzánk, később vélhetően szabadabb lesz a pörgése). A közepes tartományban pedig - nos, az egy álom! A gyönyörűen elnyújtott nyomatékleadásnak köszönhetően bármilyen helyzetben lépjünk a gázra, viharos gyorsulás a jutalom. Egy szép országúton, például a dobogókőin végrehajtott T5-ös kontúrrepülés óriási élvezet! A városi zökkenőket egy rendező-pályaudvaron átrobogó vonat zötyögésével fogadó futómű itt kifogástalanul kordában tartja maga alatt az utat, a fék, mint a satu, a váltó kurta mozdulatokkal, precízen kapcsolható, a fényszóró felér egy napkeltével, a vastag gumilapátos ablaktörlő feladata magaslatán áll, tehát minden együtt van a pozitív élményhez. Zavarban lehet, akit megelőzünk: azt sem igen tudja leolvasni, miféle kocsi villant el mellette - a csúcsteljesítményű változatot amúgy is csak egy szerény T5 felirat és a dupla kipufogó árulja el. Ha netán mégis utolérnek, az a benzinkútnál következik be. Városi forgalomban, kimondottan takarékos vezetésre törekedve (hamar felkapcsolni, motorfékkel vagy üresben gurulni, minimális fékhasználat) ritkán sikerült 14 liter alá menni, és kinn a szabadban is 13,5 litert mutatott a fedélzeti számítógép, amikor megsarkantyúztam a paripákat. Szerényen visszafogott országúti menet után 8,5 liter jött ki. Nem sokallom, arányban áll a dinamikával, de a 62 literes tank bizony hamar kiürül, egyszerűen kicsinek bizonyul a motor étvágyához. Utóbbi egyébként újra igazolja a régi tételt, miszerint a fogyasztásnak annál kevesebb köze van a szabványos körülmények között mért adathoz, minél többre képes a kocsi. S még egy komor megjegyzés: ez a benzinpusztítás a mellékhatásaival együtt némiképp hiteltelenné teszi a Volvo környezetvédelmi melldöngetését...

Kényeztetés

Prémiumkategóriájú autót az vesz, aki úgy érzi, hogy elért valamit, megjutalmazhatja magát ennyivel. Az ilyen vásárlónak jogosan magasak az elvárásai. Volvo S40-ünk príma bőrülésekkel, elektromos napfénytetővel, navigációs rendszerrel és a már említett, szuper hangrendszerrel felel meg a fokozott igényeknek. Helykínálata nem valami túlzott, vegyük szó szerint a sajtóinformáció közlését, miszerint négy közepes termetű embernek kényelmes az utastér. Én bizony azt sem bántam volna, ha kicsit hátrább tolhatom a vezetőülést. Elidegenítő távolságról tehát szó sincs az utasok között, inkább meghitt közelségről. A variálható csomagtér némileg zsugorodott a típuselődéhez képest (padlója alatt mankókerék szerénykedik). Rakodóhelyből lehetne több, a két ajtózseb mérete egyszerűen nevetséges - minta gyanánt mellényzseb szolgálhatott. Ezeket kritikai él nélkül, puszta tényközlésként említem, hiszen akinek tágasabb, pakolhatóbb kocsi kell, nagy választékban lel olyat a Volvo kínálatában. Nem minden hangja tetszett viszont a tesztkocsinak. A motor halk, nagy gáznál sportos, ez rendben van, és szerény a szélzúgás is. Hanem a műszerfalból bizonyos fordulatszámokon érkező rezonanciazörej és a lassú manőverezéskor tapasztalható kísérteties futóműnyöszörgés már nem illik egy ilyen járműhöz. Amúgy nagyszerű a minőség, gusztálgatni valók a részletek, és arra is számíthat a vevő, hogy a Volvo alapértékeihez hűen a világelsők között van autójának biztonsága. S akkor még nem szóltunk a szívet melengető részletekről, például a kocsi megközelítésekor távolból bekapcsolható térvilágításról, illetve elhagyásakor működésbe lépő kísérőfényről. Summa summarum, a Volvo S40, azon belül is a T5, de még inkább a Summum kivitel jellegzetesen az a kocsi, amelyet tulajdonosi büszkeséggel mutogat barátainak az ember!

Karlovitz Kristóf, fotó: Hilbert Péter