Családi torpedó - Opel Vectra 1.9 CDTI Design Edition

Egy testben két lélek. A hatfokozatú automatával szerelt, 1,9-es dízel Vectra egyfelől tisztességes családi autó, másfelől viszont brutális gyorsulógép, a két üzemmódja közötti váltáshoz mindössze egy gombnyomásra van szükség. Ezután az átalakulás azonnali.

Videó a Vectráról

Mostanában valahogy mindig úgy jön ki, hogy olyan tesztautó jut nekem, amivel kapcsolatban tudok sztorizgatni egy kicsit. Nem kivétel ez alól az "új" Vectra sem (2002-ben mutatták be), amelynek őse hajdanán az első nyugati autót jelentette a család baráti körében. Arra nem emlékszem, pontosan mikor történt (kicsi voltam még), mindenesetre jó néhány évvel ezelőtt az egyik ismerős família egy sötétkék Vectrával érkezett a közös balatoni nyaralásra, amelyet ráadásul a messzi Németországból hozott be. Szinte remegtem, amikor felajánlották, hogy elvisznek egy körre, a mi Kék Villámunk (Zsiguli) után valódi luxusautónak tűnt a német ipar remeke.

Amennyire tudom, a Vectra sokáig rendületlenül szolgált, a precízen összerakott autót ritkán kellett szervizbe vinni. Pedig kapott kilométert rendesen, áruszállító is volt a magyar tenger körül, gazdáit mégsem hagyta cserben soha. Ha nem is lettem szerelmes az Opelekbe, azóta tisztelettel viszonyulok hozzájuk, annak dacára is, hogy a dizájn Vectra előtt csak Corsát, kettes Astrát és az új Astra Caravant volt szerencsém vezetni.

A Vectra megélt már egy-két ráncfelvarrást, népszerűsége azonban évek óta töretlen. Nekem speciel egy-két előd jobban tetszett, mint a jelenleg futó generáció, a piacot azonban ez idáig egyik modellfrissítés sem rengette meg. Ez talán azzal magyarázható, hogy Rüsselsheimban mindvégig ragaszkodtak a családi limuzin alapkoncepcióhoz, amelyet a piaci trendeket figyelve mindig a német faterek szívét meglágyító formába csomagoltak. Azaz, lehetőleg semmi sallang és körforma, helyette szögletes orr, hátsó és belső, oszt jól van. Valahol ennyi már elég a sikerhez, nálunk a Vectra (különösen a mostani) kicsit megosztotta az autókért rajongó közösséget.

Kedvesem hosszú hónapokig imádkozott, hogy végre sodorjon a sors utunkba egy teszt-Vectrát, ő egyike azoknak, akik leplezetlenül rajonganak a négyajtós konstrukcióért. Tippem szerint a Német Nemzetiségi Gimnáziumban eltöltött négy év mellékhatása az imádat, bár ő maga (akinek éles kontrasztként kedvencei közé tartozik a 407-es Peugeot is) ezt határozottan visszautasítja. Akárhogyan és akármiért is történt, végső soron megértem, hogy a Design Vectra elnyerte tetszését, felszereltségének köszönhetően ugyanis kissé elüt a típus többi, az utcákon tucatszám szaladgáló képviselőjétől.

Nagy eltérések persze nincsenek, szimplán csak hangsúlyosabb, ha úgy tetszik, férfiasabb az első kötény. A hűtőrács ütősebb, oldalról és hátulról viszont nincs különbség, így a csomagtartón ott a jól megszokott króm díszcsík, ami szerintem csicsa, míg mások szerint az unalmas forma egyetlen eredeti ötlete. Erről szerintem csak annyit, hogy marha eredeti, ha minden új Opelre raktak belőle...

A belső olyan, ahogyan azt látatlanban elképzeljük, hűvös elegancia fekete és ezüst színek kombinációjában. Illetve bocsánat, a műszerfalat és az ajtókat díszítő berakások pontos színtani besorolása gránitmetál, ezt azonban csak a sajtóanyagból tudom, a földi halandók számára egyértelműen ezüstnek tűnik. Az ülések nem holmi süppedős fotelek, megtartják, amit meg kell, s noha tologatni kézzel kell őket, állíthatunk magasságot és támaszthatunk derekat. Jó.

Hátul én csak annyit ültem, hogy megnézzem, beférek-e magam mögé, mivel azonban - s ezt már oly' sokszor lepötyögtem - 173 centimmel ez nem nagy kunszt, inkább megkérdeztem családom 3/5-öt részét, milyen volt végigseggelni a Budapest-Szeged utat a marketingblabla szerint nézőtér funkciós, a jobb kilátás érdekében megemelt padon. Hosszú távon állítólag nem tűnik olyan nagynak az elsőre annak mutatkozó lábtér, zsibbadásról és szorongásról szóltak az első beszámolók, különösen középről (ahol a legendás dupla pohártartót leljük) érkeztek panaszok. Ettől függetlenül a Vectra kategóriájában a tágasabbak közé tartozik, de ennek közlésével csak egy fogadalmat tudtam kicsikarni, amely szerint legközelebb bérelt busszal megyünk.

A hiszti biztos kisebb lett volna, ha van a Vectrában hátsó szórakoztató rendszer DVD-lejátszóval, képernyővel és külön audiorendszerrel (voltak gombok, amelyekkel elméletileg vezéreli lehetett volna a rádiót, ám nyomogatásuk sokadik próbálkozásra is hasztalannak bizonyult), mivel azonban ennek felára potom hatszázezer pénz, valahol megértem, hogy a General Motors nem pakolta bele a tesztautóba. Amit egyébként így is alaposan felcicomázott, hiszen volt benne parkolóradar, kanyarba világítő xenonfény (ez laza 390 ezres tétel, de ezért cserébe éles kanyarnál vagy garázsba forduláskor segédfény is gyullad, bevilágítva a holt teret), hátul árnyékoló rolók, fűtött első ülések, fedélzeti számítógép, villanyos csomagtartó, fényérzékeny, elektromosan állítható és zárás után automatikusan behajtódó külső visszapillantók, tempomat és még sok más, amellyel a 7,339 milliós alapár egészen 8,4 millióig kúszott fel. Nem olcsó, az egyszer biztos, így szerintem nehezen megindokolható, hogy a megrendelőlapra miért nem fért fel a rádió kormányról való vezérelhetősége. Ez nevetséges 15 ezer forint lett volna még, ráadásul nem éreztem volna hülyén magam, hogy a nagy luxusban a középkonzolt kell nyomogatnom a hangerőállításért, csatornaváltásért, vagy akármiért.