Innovatív szépség - Citroën C4 VTS 2.0i-16V

Ez csak egy autó, ez csak egy autó - mormoltam, miközben elszántan kapaszkodtam a bőrborítású kormányba. Próbáltam legyűrni magamban azt az érzelmi hullámot, amit a C4 kupé markáns és igazán formabontó kinézete okozott.

képek > videó

Lassan - és tegyük hozzá, talán joggal - hamarosan utolér a vád: nekem minden autó tetszik. Ez csak bizonyos fenntartásokkal igaz, de valóban, egy-két kivételtől eltekintve minden autóban találok olyan részletet, amit tudnék szeretni.

A C4 azért nem minden előzmény nélkül robbant be átlagosnak mondható kis tesztelői életembe. Anno ugyanis családilag birtokoltunk egy kettőötös CX-et, amiről, ha megkérdezném családom tagjait, homlokegyenest eltérően nyilatkoznának, különböző, egymással szemben álló érveket emlegetve.

Én mindenesetre arra emlékszem, hogy friss jogsival, így aztán kissé félénken, de volt alkalmam vezetni a bálnát. Cseppnyi meghatódottsággal konstatáltam: a C4 parádésan felbőrözött belsejébe simulva, haloványan bár, de egyre határozottabban visszatért a korabeli életérzés.

A DS a klasszikus, mondják a hozzáértők, én csak azt tudom, hogy néhai CX-ünkben a váltón és a pedálokon kívül semmi nem ott volt, ahol egy "rendes" autóban megszokott.

Az indexet a műszerfal bal oldalára, egy billenőkapcsolóra száműzték, a műszerfal pedig valamiféle extrém mérőműszerré változott a körbe forgó sebességmérőjével. A középkonzolon éppen csak kiigazodtam, a kézifék mellett pedig ott volt az a fura állítókar, amellyel az autót emelni-süllyeszteni lehetett. Nem is beszélve a motortérben található gömbökről, amelyeket a szüleim csak valamiféle áhítattal hangjukban, többnyire a családi kassza fölött görnyedve-izzadva emlegettek.

Akkor még csak egy új, idegen szó volt számomra a hidropneumatika, a felfüggesztés szót pedig bármihez tudtam kötni, csak az autókhoz nem. Egyre viszont határozottan emlékszem: olyan kényelmes autóban azóta sem ültem, mint amilyen a CX volt - béke poraira.