Multijet. Ha ilyet látnak felírva egy autóra, akkor biztosak lehetnek benne, hogy csúcstechnikás dízellel van dolguk. Ez is ilyen fajta. 1,3-as, 90 lóerős (van 75-ös is), 200 Nm csúcsnyomatékú. Ugye milyen jól hangzik? Én picit úgy voltam vele, mint amikor a szakmán belül a haverokkal megy az egymásra ígérgetéses sztori mesélés. Az egyik ilyen helyzetben nem átallotta egy prémiummárka értékesítője azt mondani, hogy a "múltkor" a 13 milliós terepjáróból egy 12 darabos flottát adott el. Mivel erre már nem voltam felkészülve, ezért maradtam az egyszerű válasznál: úgysem hiszem el!
Ezt sem. Egyszerűen nem érzem, hogy a Punto ennyire fickós lenne. Nem megy rosszul, de az biztos, hogy az én emlékeim mások az ilyen paraméterekkel rendelkező dízelekről. Pedig a váltó kellemes partner, könnyen kapcsolható, hatfokozatú, jó helyen is van. Az autó is túl van már az első pár ezer szűz kilométerén, mégis olyan, mintha még nem járatódott volna igazán be.
Kisautóban a dízel hangos. Nálam lassan törvényszerűvé válik ez a megállapítás, bár gondolom a költségtakarékosság áll a dolgok hátterében. Sok munka és mérnöki óra kell, míg egy kerregő dízelmotor beleszelídül a benzineshez szokott ember fülébe. Szerencsére az MP3-at is játszó CD rádió gyorsan elnyomja a kellemetlen hangszínű gázolajos erőforrást. Félreértés ne essék: ebben a kategóriában kevesen tudnak ilyet, vagy ennél jobbat! Az átlagfogyasztás a fedélzeti számítógép adatai szerint 8,3 liter száz kilométeren. Csak azért nem minősítem, mert mindenki azt fogja gondolni, hogy nem vagyok dízelpárti, vagy épp rossz napom van, pedig egyik sem igaz ...
Ha kitapasztaltuk a motor karakterét, akkor tudunk már dinamikusan is közlekedni vele. Főszerepben a Lendület és a Turbónyomásos fordulatszám-tartomány, míg kiváló partnerekként a könnyen járó Kuplung, a harapós, hatásos Fékek, a precíz Váltó és a nagyszerű Kormánymű a szereposztás. Olyannyira jól sikerült a casting, hogy a Nagy Pont gyorsan elfeledteti az előző oldalon és fentebb olvasható, csúnyáskodó, újságírói froclizást, holmi anyagválasztás és hangoskodás kapcsán. A Punto vezetési élménye már-már alfás. Azaz kimagaslóan jó, de mégsem zavartalan. Sokáig töprengtem, hogy mi is az, ami nem volt kerek benne? A kormány precíz, a futómű pedig azonnal és agilisan reagál a vezető parancsaira.
Igen ám, de a felfüggesztések hangolása korántsem olyan feszes, épp ezért a dinamikus irányváltásokat heves oldaldőlések kísérik. Ez önmagában disszonáns hangulatot keltett bennem. Határhelyzetben autózva egy ilyen dinamikus irányváltást követően a megbillenő kasztni meglepheti a vezetőt, aki ha ekkor mondjuk, elveszi a gázt, akkor további terhelésváltási reakciókkal szembesül. A Punto hátulja idegesen bemozdul. Előnyére legyen mondva, hogy ilyen jellegű vezetési szituációkat a versenytársai nagy részében ki sem próbálok, mert egyszerűen már jóval korábban érződik, hogy az autónak más a habitusa. A Grande egyébként a havas, jeges téli tesztúton meggyőzően stabil volt. Nem lehetett felbőszíteni, ha gond volt, az orrát tolta előre - akárcsak a simogatásra vágyó házi kedvencünk -, ez tetszett.
Az elmúlt időszak egyik legtöbb gondolatot kiváltott autója nekem a Grande Punto. Érzelemdús, sportos, merész, olyan autó, amely kategóriatársai közül nem keveset már a megjelenésével is messzire űz. A vezetési élmény beoltása a kiskategória autóiba pedig a mai napig nem általánosan elfogadott irányvonal. Hibái ellenére ígéretes darabja egy olyan márkának, amely a túlélésért küzd, ilyen értelemben a Grande Punto szereplése sorsfordító lehet. Ha meg úgy vizsgálom, akkor inkább szték műanyag evőeszközzel, mint némi párolt brokkoli, fűszertelen zöldbabbal, porcelán tányéron, fényes családi ezüst eszcájggal!
Forza Italia, Forza Fiat!