Lassú kandalló - Renault Clio 1.2 KUPA '03

Két év, 47 ezer km, városok, országok, csendben, rendben, fegyelemben. A Clio II. utolsó faceliftjét megelőző sorozatból (2003. december) - három ajtósan, minden földi jóval felszerelve - kaptunk egyet kezeink közé.

Kedves orra és formás, már-már szexisnek nevezhető hátsója még ma is megállja a helyét. Ugyanez sajnos nem igaz technikájára... Bár volt négy légzsák, ABS elektromos fékerő-elosztóval és vészfékasszisztenssel, karosszéria műanyag elemekkel és négy NCAP-töréscsillaggal, de az biztos, hogy a Clio fejlesztésekor a fejlesztők az alapmotornál elfelejtették "a modern autót építünk" szlogent, és berakták a 90-es évek Twingo-blokkját, kicsit átprogramozva.

Meleg narancságán világító műszerei, puha felületű műszerfala, kellemes belső színvilága felejtette méretét és kategóriáját. Ülése le-fel, és természetesen előre-hátra volt állítható, kormánya csak le és fel. Ez azonban valahogy kevésnek bizonyult. Vagy közel ülünk és térddel rugdossuk a kormányt és a rádió távvezérlőjét, vagy messze ülünk, akkor viszont kanyarokban kell a volánért nyújtózkodni. Deréktámasz nincs, amit csak hosszú autópálya-szakaszoknál vesz észre az ember. Városban nem, mert vagy a korábban emlegetett nyújtózkodással, vagy a rugdosással van elfoglalva.

Csak a bal oldali ülés automata, amit azért nem értek, mert ha hárman ülnek benne, az esetek 100%-ában az utas száll ki és engedi ki vagy be a "felesleges" harmadikat, s nem a sofőr. Amit viszont minden ilyen műveletnél újra be kell állítani, és a leghátsó részénél akad meg, tehát 3 cm marad még az első és hátsó ülés között. A harmadik már csak ezért is felesleges, mert hátul, a 190-es sofőr mögött szinte képtelenség elférni, csak akkor, ha nagyon összehúzza magát. A kis hátsó hellyel általában együtt jár az elől terpeszkedés, de itt erre sem volt lehetőség. Nézzük pozitívan a világot: sportautósan szűk volt...

A kárpitozás a KUPA modellben kifejezetten igényes, szép bordó, kagylósított ülésekkel. Színe esetünkben egy rugóra jár a fekete-bordó külsővel. A bordó kárpitból jutott az ajtóra is, és az sem mellékes, hogy a 47 ezer kilométer meg sem látszott rajta. Sem kiülés, sem kidörzsölés. Egyedül a kormány nem ért fel a belső minőségéhez, amin a bőrözés 25 ezer km után már gyűrődött. Pedig a sebességfüggő szervóba nem kellett nagyon belekapaszkodni, s azért annyira nem imbolygott autópályán sem, hogy elfehéredő ujjakkal kelljen szorongatni.

Csomagtere kifejezetten két személyes, a harmadik ember, mint már említettem, jelen esetben csak pluszteher. A 255 literes - kategóriájában kicsinek számító - rakteret lehet bővíteni is 1/3-2/3-ad arányban. Lehet csak a háttámlát dönteni, s lehet az egészet hajtogatni is. Ettől azonban mindenkit lebeszélnék, mert előrehajtásnál az ülőlap kiesik a helyéről, s aztán lehet célozgatni a visszarakással. Azonban ezek is szépen kárpitozottak bordó-feketére, még az ülés hátlapjára is jutott az anyagból, s a három fejtámla teljesen lesüllyeszthető. Szóval meleg, kényelmes, kandallós...