Menni vagy nem menni?

Az orfűi pályabemutató videója alaposan felrázta az MNASZ Autós Gyorsasági Országos Bajnokság téli álmából ébredező cliós mezőnyét, többen úgy döntöttek, vissza is alszanak, és távolmaradnak a hegyiversenytől. Nem meglepő, hogy az élversenyzők saját szemükkel is látni akarták a körülményeket, a pályát. Gál Szabolcs, Vladár Tibor, Wéber Gábor és Czollner Gyula élményei tanulságosak.

- Neeee, Webber, ne most haljunk meg! Hallod? - ez az elhaló kiáltás Czollner Gyula szájából jött, aki a hátsó ülésbe szíjazva ült, miközben Wéber Gábor, kétszeres Clio-bajnok éppen az orfűi versenypálya tervezett vonalvezetését ízlelgette, mondjuk úgy, fiatalos stílusban, 225 lóerőt bátorítva. Kétségtelen, félelmetes a tempó már a rajt utáni lejtők kisebbikén is, még akkor is, ha a tervezett lassítók a helyükre kerülnek. Wéber mellett ülve azt mondom, nem a sebesség nagysága itt a meglepő - végül is autóverseny, vagy mi -, hanem a kockázat.

Két autóval végül öten intettünk búcsút a fővárosnak, a legerősebb Mégane-nal és egy utcai Ragnottival. Sportosan telt az idő, amikor közeledve az orfűi startvonalhoz, elkövettem mindent, hogy a továbbiakban külső szemlélőként vehessek részt a programban.

- Nézzük meg a tavat, ott a nagy parkoló! (...) Odanézz, egy horgász! Aztán lelkesítő, "na fiúk, nyújtózzunk egyet!" felkiáltásokkal tereltem volna a sporttársakat a parkolóba, ahol én udvariasan kiszálltam volna. Volna... Persze... Elfelejtettem, hogy versenyzőkkel vagyok összezárva. Mire feleszméltem, már a képzeletbeli rajtban álltunk. Czollner a hátsó ülésen gubbasztott, frissen kihúzott bölcsességfoga helyét fájlalta falfehéren, a harmadik levél fájdalomcsillapítót benyelve. Nekilódultunk.

Huh..., hát..., nos..., tempósan. Ne gondoljanak valami fékevesztett állatkodásra, nem. A Mégane RS rezzenéstelenül vette a túrát, az utas számára félreérthetetlen erőhatások igyekeztek rámutatni az átlagostól bizonyára eltérő pillanatnyi sebességre. Az autó meg sem nyekkent. Sebességünk ellentmondást nem tűrő volt. Különben Wéber úgy ül még az utcai autóban is, mintha vele együtt nőtt volna fel. Egyetlen fölösleges mozdulat, zavarba ejtő rángatás nélkül, úgy "wéberesen".

A huppanót követően jött ugye Czollner üvöltése, amit egy beláthatatlan, magas bukkanó után váratlanul feltáruló, sebesen közeledő vidéki flóra rendkívül közel elsuhanó groteszk bája és a bölcsességfog fájdalmas emlékének keveréke hozott ki belőle; aztán csend. Eddig tartott az én izgatottságom is. Nagylevegő, gyomorprés, és jöhet az út. Oldalt néztem. A néptelen környéken, tolakodó közelségben lelkesen kergetőző villanypóznák vágtattak katonás sorban mellettünk, mintha nem tudnák, soha nem érhetik egymást utol.

Néhány komolyabb féktávnál lepillantottam a barátságos völgybe, ami túrabakancsban bejárva üdítő lehet, a határon autózva azonban az orosz ruletthez tudnám hasonlítani. Felhőtlen lazaságom jeléül hátranéztem. Megláttam Gálékat a Clióban, lerázhatatlan tempóban mögöttünk. Mit élhettek át ők a jelentősen kisebb, könnyebb autóban? A szabályos ívekről egyébként nem tértünk le, csupán a belátható szakaszok fölösleges kormánymozdulataitól tekintettek el a fiúk. Befutottunk. Egy romos istálló és úgy 25 mosdatlan szalmabála társaságában tartottuk az első megbeszélést.

GSZ: - Fiúk! Mi lesz itt? Hát, lesz olyan szakasz, ahol 180-at fogunk menni a versenyautóval! Aztán már csörög is a mobilja. A vonal végén Solti sporttárs, Szabolcs csapattársa. "Hát, Attesz, ez nagyon kemény, ez élőben még rosszabb. Pont azt beszéljük itt a fiúkkal, hogy nem kéne ezt bevállalni."
WG: - Igen, egyszer néztem az órát én is, nem is mondom... Pokoli gyors, és igazán nem is hajtottuk meg. Az a baj, hogy csak gyors, de nem különösebben technikás vonalvezetés. Teljesen jellegtelen egy ideális hegyi pályához képest, főleg ha még lassítókkal is kiherélik.
VT: Azért megyünk még párat?

Persze, fiúk, csak nélkülem! Végre elvittek a parkolóba, és hagytam, hogy megszálljon a nyugalom. A két csúcsgép kultúráltan kiosont a parkolóból, majd előkelően megindulva eltűnt az országúton. Alig tíz perc, és már újfent szóba elegyedtek pihegő járműveik mellett.

CGY: Ezt én nem kérem! Eddig a pécsi pálya volt a legtechnikásabb, nem véletlenül hívtuk Monacónak! Tele volt lassú kanyarokkal. Parád könnyebb, ott a nagy tempó az igazi élmény, de ott tényleg fölfelé megyünk, nem gyorsulhatunk így be, mint itt, a lejtőkön. És ezek a villanypóznák!? És ez az út?! Tudom, hogy a korlát nem mindig megoldás, ha baj van, de azért őszintén, sokszor megtartott már bennünket! Ez így értelmetlen kockázat.
GSZ: A két bukkanón szinte elvész a tapadás, nagyon durva!
WG: Nem is az a gond, hanem, hogy szinte teljesen sík szakasz, alig emelkedik, sőt!
VT: Hihetetlen, mennyi lejtős rész van! Mi volt a baj a régi pályával?
GSZ: Szűk volt már az a depó, meg az aszfalt minősége is romlott.
WG: - Ez egy ismert raliszakasz. De egy raliversenyző 150-200 km-re osztja be az autót, és kockázatot is ennek megfelelően vállal, mindenhol némi biztonsági ráhagyással, hiszen annyi kanyart képtelenség megjegyezni. Nekünk viszont kétszer négy kilométeren kell maximumot nyújtanunk, gyakorlatilag az utolsó centiig kiautózva a pályát. Ti is tudjátok, hogy az élmezőnyben nincs hibázásra mód - aki megteszi, azonnal a korláton találja magát. Csakhogy itt nincs korlát - csak póznák, völgyek, meg erdő. Vagy lejövünk kocsikázni egy jót 90%-on, és vigyázunk magunkra, de ott meg hol a verseny? Aki meg itt mindent feltesz egy lapra, az nem bátor, hanem vak.

Nézzék csak ezt a párbeszédet! Négy fiú barátságosan beszélget messze az otthonuktól, autóversenyről. Derűsen, kedvesen, egyetértve! Aha! Gondolják, hogy kaptam egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy "Akkor indultok?" Ugyanis profik, tudat alatt. Innentől ők már ellenfelek. Azt az egyszerű következtetést vonom le ebből, hogy vagy együtt indulnak gyorskocsizni és vigyáznak magukra, vagy nem indulnak. Ezen bölcs megállapításomat tisztelettel felajánlom Czollner Gyula bölcsességfoga emlékére.

Hazafelé, Dombóvár után autómentő zárta el az utat egy faluban. Éppen egy Skoda Fabia kombit próbáltak a platóra emelni, ám az még kissé vállból behajolva határozottan ragaszkodott a szigorú betonkerítéshez, hidat emelve a kerítés és a vizesárkocska közé. A lökhárítót alátörte, és a géptető is púposított egy előkelőt. Úgy 40-nel ugorhatott neki. Személyi sérülés nem történt.