Frazer Sloan negyedik T Fordja az 1920-as Touring. "Ahogy vettem" állapotú
Eljött az ideje, hogy beavassuk olvasóinkat a lapkészítés egyik felettébb munkás fázisába, a fotózásba. Téved, aki azt hiszi, hogy a fotográfus számára adódik itt a feladat. Bár nem könnyű a dolga, kétségtelen, azonban tennivalója hasonlíthatatlan ahhoz, amit a bemutatásra kiszemelt autó (motor) gazdájának ki kell állnia. A fényképész esetleg talál egy helyszínt, ahol jók a fények, nem süt nagyon a nap, de elég világos minden, nincs a háttérben kuka, reklámtábla, villanyoszlop, autóbusz, kutyaház és hasonló tarkaságok, amelyek persze Magyarországon annyira megszokottak, hogy nincs nélkülük 20 méter. Csak mellékesen említem, hogy már a Budai (királyi) Váron is reklámfeliratok lógnak. Szóval a fotográfus talál egy megfelelő helyet, és odaállíttatja az autót. Aztán rájön, hogy jobb lenne két méterrel jobbra. Amikor átkerül a kocsi, kiderül, mégis inkább balra kellett volna vinni egy méterrel. Aztán pár lépéssel előrébb, utána hátrébb. Közben történik néhány expozíció, de a riporter arca borús, fejét ingatja, nem elégedett.
Az autótulajdonos fegyelmezetten beszáll, indít, átáll, fordul, rézsútabb fordítja járművét, felhúzza, majd letekeri az ablakot, fordítja a kereket, egyenesíti a kormányt, kiszáll, vár, visszaül, és kezdődik minden elölről. Ha végre-valahára a fényképezőgép visszakerül a táskába, csak addig marad ott, amíg új helyszínt nem találnak a fotózáshoz, ahol persze újra kezdődik a tortúra. Ha kibírja az autó, akkor szinte bizonyos, hogy gondosan restaurált, jó állapotú szerkezetről van szó. Amelyiknél elnagyoltak egy-két munkafázist, vagy nem minden alkatrész tökéletes állapotú, könnyen baj lehet.
Magyarországon készült az ülések kárpitja. Az ajtókon maradt az eredeti
Így volt ez a T Forddal is, amelynek első indításánál nyolcat fordult az indítómotor nyaggatására a főtengely, mire a motor járni kezdett. A második helyszínre indulásnál már csak háromszor fordult körbe a lendkerék, és járt a motor. Azt hittem, egyre jobb lesz a helyzet, de tévedtem. A harmadik indításnál rövidet nyekkent az önindító, és semmi. Frazer, a gazda mehetett kurblizni. Ehhez persze nekem is ki kellett kászálódnom az ülésből, mivel ezen a T modellen csak egy ajtó van elöl, és az a jobb oldalon, az utas mellett. Ez balesetmentességi ötletnek nagyon jó, ilyen karosszériával kizárt, hogy a sofőr kinyissa az ajtót, amikor egy biciklis halad el mellette. Amikor azonban a sofőrnek gyakran támad dolga a karosszérián kívül, már más a helyzet. Tehát a T Ford megtanít bennünket arra, hogy az autózás közösségi dolog, és nyilván előbb-utóbb meg lehet tanulni, hogy ha a vezetőnek menni kell, akkor az utasnak is.