A Ford egyterűje már megszabadult a névtől, amely pályája kezdete óta kísérte. Az alsó-középkategóriában jó néhány egyterű használta kezdetben a kompakt ős nevét, hogy aztán generációváltáskor megváljon tőle, és saját lábára állva folytassa. A C-Max (Focus nélkül) és a nagyobb S-Max mostanra a Ford egyterű-kínálatának egységes képviselői lettek.
Öt évvel ezelőtti megjelenésekor a C-Max tulajdonképpen Focus-alapterületen, de tágasabb utastérrel és nagyobb csomagtartóval kezdte a csábítást. Ezt a jó szokását megőrizte, de a Focusszal titokban még mindig összetalálkoznak, hiszen műszaki alapjuk tulajdonképpen megegyezik. Olyannyira, hogy a C-Maxszal egy friss padlólemezt vezettek be a konszern márkáinál (tehát a Mazdánál és a Volvónál is), amely az új generációs Focus alapja is lett. A futómű, a motorok, a váltó és kisebb szerkezeti és berendezési elemek ugyanúgy visszaköszönnek.
A sikeres modell ráncfelvarrása a 2007-es modellévre vált esedékessé, és az új Mondeo zászlajára tűzött, azóta a Focuson is megjelent "kinetic design" elemeit próbálták benne megvalósítani. A mindenestül új Mondeo esetében a modell egységében egyértelmű volt hangoztatni a dinamikus látványt, a mozgási energia "állóhelyzeti" tobzódását, de a formájában változatlan C-Maxon látszik, hogy inkább csak polírozásról volt szó - amely azért még így, kis mozdulatokkal is hatásos. Hasonlítgatták az S-Maxhoz is, ami viszont már elég "kinetikus" lett. Mindenesetre nézzük, miként lehet megkülönböztetni a mostani szériát az előzőtől.
A gyakorlatilag változatlan lemezek között kell keresni a jeleket. Kissé átszabott lökhárító, összébb húzott fényszórók, laposabb hűtőmaszk, tetején széles krómcsíkkal, tükrökbe rakott irányjelzők, átrajzolt, LED-es hátsó lámpák. Engem ezek kevésbé fogtak meg, annál inkább tetszettek a függőlegesen elhelyezett, szögletes elülső ködlámpák, ez már tényleg dizájn a semmilyen kinézetű, korábban kör alakúak után.
Ettől még hétköznapi külsejű a C-Max, jó pontjait a masszív, dinamikus megjelenésnek köszönheti. Akármennyire doboz az egész, mégsem aránytalanul rövid az orra, kicsit esik hátrafelé a teteje, és jó nagyok a kerékívei. Ehhez a látványhoz hozzájárul, hogy a tesztautót sajtófotós-külleműen szerelték föl, a fekete szín mellé becsempészték a cseppet sem széria 18-as kerekeket, amilyenekhez hasonlók a Focus ST-n is láthatók.
Belül hasonló szintű a változás a korábbiakhoz képest. A műszerfalon és a középkonzol kialakításán inkább, a légbefúvókon és a kormányon semennyire sem változtattak. A klíma kezelőpanelje szép, a rádióé elmegy. Az anyagok minősége inkább látszatra jobb, a kellemesebb látvány szempontjából viszont sokat számítanak a fémszínű betétek. Egyedül a műszerfalról gyomlálnám ki azt az ezüstszürke műanyagdarabot, ami a két kisebb műszert öleli, egyenesen bántó, ahogy kinéz, élőben túlzás. Az órák fehér világítása mellett valahogy nem éreztem ide illőnek a kijelzők piros fényét, bár nem zavaró, mégsem az igazi. Ismerős lehet a váltókar a Mondeóból, és új a kaszanyél alakú kézifékkar (semmiféle Z betű nincs itt), amellyel elvileg helyet spóroltak meg, amit én kötve hiszek, inkább a használata volt merőben szokatlan. A tesztelt Titanium felszereltség színvilága a műanyagokat és az üléskárpitokat tekintve sötét, ezért is fontosak a fémszínű csíkok itt-ott. Az elegánsabb bézs- és más világosabb színek szokás szerint a Ghiához járnak. Felárért több fény juthat be a panoráma-üvegtetőn át.