Kőleves Rapid-módra

Dömsödi Gábor autógyűjteményének legújabb tagja hosszú és kalandos úton érkezett haza. Íme a történet, első kézből.

Évtizedes álom vált valóra. Már a megvásárlása is kaland volt

Sajnos sokan élünk együtt káros szenvedélyünkkel. Valami gyengével kezdjük, aztán már nincs megállás. Egyre több és több kell, erre aztán rossz esetben rámegy az egészség, széthull a család. Leszokni pedig nehéz, főleg ha génjeinkben a kór, azaz örökség a szenvedély.

Nálam a családi Wartburg másának a megvásárlásával kezdődött. Sok száz kilométerre akkori lakóhelyemtől - és feleségemtől - bátor voltam, biztosra ígértem az eladónak, hogy megveszem a púpost, de hazamentem és a nejem akkor még erős volt. Aztán pár év múlva már elgyengült, így most van egy remek kiskerekű Wartburgom, és hozzá egy megértő feleségem. Sőt, támogató, mert például az ötvenedik születésnapom előtt ő adott kölcsön a családi tartalékból egy Škoda 110R kupé megvásárlására. Ennek képei később a Veteránban is megjelentek, és én büszkébb vagyok erre a címlapfotóra, mint kollégám, Hajdú Péter, amikor az ő kedvese tűnik fel az első oldalon.

Fiatalkoromban is volt kupém, a 25. születésnapomra kaptam magamtól, és öt évig jártam vele, így aztán temérdek emlék maradt utána. Tehát mindig is izgatott a kétajtós Škoda. Amikor a szocialista piacgazdaság idején, már a rendszer leszálló ágában, megjelent a Rapid, már felvitte az Isten a dolgomat, és "nyugati" autóval, kétliteres 626 GLX Mazdával jártam. Maga volt a csoda, 100 lóerő, és ment 180-at. Ennek ellenére felizgatott minden Rapid látványa. Olyan voltam, mint az a férfi, aki együtt él a primadonnával, de a kórustagokat is erősen vágyja.

Lehet, hogy lóg az ajtó?

A Mazdát anyagi okok, azaz gyerekszületés miatt egy 14 éves Trabant követte (persze ma már Trabantom is van újra, egy szép bilikék, 10 ezer kilométerrel), de a škodás korszak nem jött vissza, egészen az ötvenedik születésnapig. Amikor meglett a kupé, ráakadtam az internetes fórumára, onnan meg átlátogattam a rapidos testvérlapra. Olvastam a szaktársak beszámolóit, és napról napra jobban éreztem, kell nekem egy ilyen kocsi.

A létező szocializmus utolsó sportautója! Érhető, ugye? Minden Rapid-árverést végigkövettem, és legalább egy tucat jobbkormányos darab gondolatban az enyém is lett. Ha akkor elkezdtem volna a licitet, akkor most a jobb oldalon ülök, de erős maradtam. Egy este elalvás előtt, szokásom szerinti napzárásként benéztem a fórumra, és megláttam Őt. Egy kolléga jelezte ugyanis, hogy van egy francia, tehát balkormányos 130-as, és én persze rögtön ráklikkeltem.

Az árverés akkor 500 eurónál tartott, és csak egy ajánlat volt. De ez mind semmi: mindössze 32 perc volt hátra az árverés végéig. Csak kicsit kellett várnom, és enyém lett egy Škoda 130 Rapid, kilencvenezer kilométerrel, 700, azaz hétszáz euróért, átszámolva százhetvenezer forint körüli összegért. Ingyen volt, és itt a múlt idő használatán van a hangsúly. Megvolt tehát a kő, és én elkezdtem levest főzni.

Lehet, hogy rozsdás a küszöb?

Mivel franciául elég jól beszélek és írok (akkor még azt hittem, igaz addig sosem volt szükség a hengerfejtömítés pontos megjelölésére), tehát mivel volt vélt tudásom és önbizalmam, írtam a kedves eladónak Bretagne-ba, hogy várjon, megyek. Sajnos közben elutaztam Ausztriába egy kis Névshowr-forgatásra, hiszen ezzel keresem a tömítésre valót, és ezzel időzavarba kerültem. Hasznos is volt ez a túra, hiszen itt rábeszéltem kollégáimat, Hajdú Pétert és Tornóczki Anitát, hogy a tőlük születésnapomra kapott, szintén felújításra szoruló 728-as BMW-ből, annak eladása után lehessen egy Škoda.

A franciáim nem akarták Ausztriából átutalással megkapni a pénzt, mert féltek, hogy soha nem ér oda. Hiába, nem bíznak a kapitalizmusban. (Lehet az is, hogy egy régi breton kommunista sejtre bukkantam, és ezért vettek anno Škodát.) Tehát vinnem kellett a pénzt, kézben.

Megjöttem Ausztriából, és felültem az első fapados repülőre 30 ezerért. Rendben meg is érkeztem Beauvais repterére, ahová Franciaországban élő nagybátyám jött értem, és el nem tudta képzelni, hogy mit akarok egy 24 éves Škodával. Norbert bácsit (ő a nagybátyám) kicsit felizgatta a dolog, mert másnap reggel, amikor kivitt a vonathoz, porrá törte új Opel Corsáját. Ennek javítási költségét persze nem számolom be a Rapid árába. Mivel a szállás, a vacsora, a reggeli ingyen volt (ilyen klassz család a miénk, nem kérünk pénzt), a történetben itt csak 200 ezernél tart új szerzeményem.

Az biztos, hogy törött a díszrács

A Gare Montparnasse-on volt még egy szendvics és egy kóla, de ne vesszünk el a részletekben. A TGV-re (a nagy sebességű vonat rövidítése) a jegy viszont jelentősebb költség, 12 ezer forintba került a hátralévő 350 kilométer. Ezen a vonaton elkezdődött a kálváriám, de ezt akkor még nem tudtam. A hordozható GPS-sel elkezdtem mérni a pillanatnyi sebességet. Egészen 320-ig gyorsultunk, és ez elvarázsolt, így addig néztem, amíg a készülék akkumulátora ki is merült. A Rapidban meg nincs szivargyújtó-aljzat a töltőnek, de ezt akkor még nem tudtam. Hiszen ha tudom, akkor spórolok az energiával.

Az állomáson várt az eladó, a lánya és a férje, mert a kocsit női sofőrtől vettem. Mint a mesében. A most 74 éves néni apukájától kapta az autót az ötvenedik születésnapjára, és mostanáig használta is. Első tulajdonos, gyári festés! Hogy a dolog ne legyen túl egyszerű, az állomásról elmentünk neki autót venni, ha már a tanyáról bejöttek értem a városba. Vásároltunk egy Kiát, amelynek az árába még az én ajánlatomnál is olcsóbban számolta volna be a Škodát a kereskedő. Ekkor derült ki, hogy emiatt, a lány udvarlójának ötletére hirdették meg az Ebayen.