A válság ásza - Dacia Sandero 1.5 dCi Arctic

A Dacia nagyjából hárommillió forintért garantáltan olyan autót ad, amely városban sem fogyaszt többet öt liternél. Ha a Sandero utastere csak egy kicsivel igényesebb lenne, semmi nem menthetné meg a világsikertől.

Divatos cicaszemei és színrefújt elemei révén a Sandero bármelyik gyártó palettáján megállná a helyét
(Még több fotó a galériában. Kattintson a képre!)

A Sandero megjelenéséig a Dacia egyértelműen az a márka volt, amely mindent alárendelt a praktikumnak és az olcsóságnak. Nézzük akár a Logant vagy a hétüléses MCV-t, a formák olyanok, mintha baltával faragták volna őket, a ferdehátú Sandero viszont szakított ezzel a gyakorlattal. Szinte süt róla, hogy a dizájnerek ezúttal ügyeltek a csomagolásra is; nem vitték ugyan túlzásba a cicomázást, de az ötajtós így is kakukktojás a román márka palettáján.

Nem lehet azt mondani, hogy a Renault ne lenne büszke a Sanderóra, minden lelkiismeret-furdalás nélkül piacra dobja saját logójával is a világ egyes országaiban. Olyan autó ez, hogy tulajdonképpen mindegy is, milyen embléma virít az elején, az égvilágon semmi szégyellnivaló nincs rajta: akár valamelyik koreai márka is forgalmazhatná, akkor sem fordulna ki a világ a sarkából.

Mondjuk, ez a Sandero legnagyobb kritikája is. Mindene megvan ahhoz, hogy divatos 21. századi autó legyen, csakhogy már annyira olyan, hogy semmilyen egyedi alkatrésze sincs. Különösen a tesztautó tucatjellegű ezüst színére áll, hogy szinte bármelyik autószalonba be lehetne állítani különösebb feltűnés nélkül - ugyanazt hozza, amit mások már sokszor, sokféleképpen megmutattak. Parkolóban sem egyszerű rátalálni, annyira ugyanolyan, mint minden más autó, hogy egyszer, mindenféle költői túlzás nélkül sikerült elsétálnunk mellette. És nekem fel sem tűnt, az asszony szólt, hogy mintha túlmentünk volna rajta.

Kellemes a szemnek a fehér számlapos műszerfal, a középkonzol borítása viszont lötyögős

Persze, a Sandero célja nem is az, hogy villogni lehessen vele - egyszerű autó akar lenni barátságos árcédulával. Az egyszerűséget hibátlanul tudja is, a műanyagok ugyan nem olyan rémesek, mint a Loganban, de még mindig büntetően kemények, nem is tudom, a Renault honnan szerzi ezt a keveréket. Valami titkos, világvégi laboratórium lehet, ahol ilyeneket fejlesztenek, viszont biztosan nagyon olcsó.

Érződik, hogy az összeszerelés minőségére próbáltak ügyelni, a Sandero csak a legindokoltabb esetben nyikkan meg, de a középkonzolt nyomogatva azért így is maradt a játékautós érzés. A műanyag fedőelem rögzítése nem tökéletes, erőteljesebb mozdulatokra mocorgással reagál, ami különösen úgy mókás, hogy a gombok közben egy helyben maradnak. A kabin kialakítása minden igyekezet ellenére továbbra is a Logan funkcionalizmusát hozza. Ezt az utasteret nehéz szeretni, a vele való baráti viszony kialakítása kétséges, elfogadni viszont lehet.

A Sandero tervezésénél minden eddiginél fontosabb szempont volt a divatirányzatok követése

A limitált szériás Arctic modellben a kormány és a vezetőülés magassága állítható, apró kompromisszumokkal el lehet helyezkedni, néhány kilométer megtétele után már természetesnek tűnik a pozíció. Kényelmes terpeszkedésről nem lehet szó, de az ülőlap hosszúságát és a tömés keménységét így sem érheti panasz, jó átlagos minden. Tengelytávban a Sandero valamivel kevesebbet tud, mint a Logan, a hátsó helykínálat így is meglepően tágas, de ez már papírformának számít a Daciánál. Vállban sem érződik szűknek az utastér, öt ember valóban kellemes túrát tehet, persze csak akkor, ha nem kosárlabdázókról van szó.