A Ti-csomag része a látványos optikai tuning és ültetés
(Még több fotó a galériában. Kattintson a képre!)
Amikor négy éve bemutatták, mindenkinek leesett az álla. Giorgetto Giugiaro és az Alfa Centro Stile együttműködéséből csodásan szép karosszéria született a retrós, Pininfarina-karosszériás 156-os utódja számára. Olyannyira jól sikerült a forma, hogy még a Brera és a Spider is ugyanazt az orrot kapta meg, szemből nem is lehet őket megkülönböztetni a szedántól és a szintén gyönyörű kombitól.
Minimális az oldaldőlés kanyarban, nincsenek váratlan meglepetések
(A gyári fotók galériájához kattintson a képre!)
Mivel a 159-es jóval nagyobb volt elődjénél, a szűkös hátsó térkínálatot is sikerült tágasabbá varázsolni, és a műszerfal sem hasonlított az egy kaptafára készülő vetélytársakéhoz. Pompásan sikerült a futómű is, amit jól bizonyít, hogy a legnevesebb, de pártatlannak nehezen nevezhető német szaklap korabeli összehasonlító tesztjén a menetdinamikai mérésekben még a középkategória sportos etalonjaként tisztelt 3-as BMW-t is elkalapálta. Pedig az Alfa csak elsőkerék-hajtású (na jó, az erősebb motorokhoz rendelhető a piac egyik legigényesebb, Torsen-differenciálműves összkerékhajtása is), és a tömege is jó 100 kilogrammal haladta meg a vetélytársakét. A törékeny és karcsú 156-os után ugyanis szinte tankszerűen masszív lett a 159-es, emiatt könnyedén érte el az ötcsillagos eredményt az EuroNCAP töréstesztjén, és a torziós merevség tekintetében is kapásból a kategória élvonalába ugrott.
Ezen a csomagon már csak rontani lehet, a további optikai tuning felesleges lenne
Igen ám, de a General Motorstól vásárolt négyhengeres benzines blokkok, amelyeknek az olaszok csak a vezérlését és a hengerfejét formálták saját ízlésükre, csak szenvedtek a súlyos autóval. Sem a 160 lóerős 1,9-es, sem a 185 lóerős 2,2-es JTS motor nem nyerte el a márka népes rajongótáborának tetszését, kis nyomatékuk miatt csak küszködtek alacsony fordulatszámon, és gázreakciójuk valamint hangjuk sem ért a közelébe annak, amit a 156-os Alfa-fejlesztésű kétliteres, 165 lóerős JTS motorja tudott. A 260 lóerős V6-os ugyan megfelelő dinamikát biztosít, de nagyon orrnehéznek és iszákosnak bizonyult vele a 159-es, ezért a vásárlók háromnegyede itthon a remek dízelmotorok felé fordult, ami egy Alfa Romeo esetében nem a legjobb ajánlólevél.
2005-ben még nagynak számított, ma egy Opel Insignia 17 centiméterrel hosszabb nála
Gőzerővel kezdtek dolgozni az olaszok jobb sorsra érdemes típusuk továbbfejlesztésén. Ennek első nagy lépését a tavalyi Genfi Autószalonra időzítették, amikor bemutatták a felfrissített 159-est. Külseje és belseje - szerencsére - szinte változatlan maradt, a lényeg a lemezek alatt rejtőzött: több könnyűfém felhasználásával a futóműben sikerült 45 kilogrammot lefaragni az autó tömegéből, ami nemcsak a menettulajdonságokra, hanem a fogyasztásra is jó hatással volt. A második, még jelentősebb fejlesztést viszont az idei Genfi Autószalonra tartogatták, itt mutatták be ugyanis a vadonatúj, teljes egészében a Fiat Powertrain Technologies által fejlesztett 1,75 literes benzines turbómotort, és az Opel Insigniában már bemutatott kétliteres dízelmotor 170 lóerős változatát. Szerdán Bécsben és környékén köthettem közelebbi ismeretséget a benzinessel, az új dízelt sajnos még mutatóba sem hozták el.
1750-történelem Ezerhétszázötven köbcenti - nem egy szokásos motorméret. Bár más gyártók is készítettek ekkora hajtóművet - gondoljunk csak a Ford dízelére -, a szám összeforrt az Alfa Romeóval. Először nyolcvan éve tűnt fel a milánói gyár palettáján 1,75 literes motorú kocsi, a legendás hathengeres típuscsalád tagjaként. A 6C főként a magyar származású, János Viktorként született Vittorio Jano nevéhez fűződik, a sorozat első modellje a húszas évek közepén bemutatott 6C 1500 volt. 1928-ban Giuseppe Campari egy ilyen géppel megnyerte Olaszország legnevesebb versenyét, a Mille Migliát. A másfelest 1929-ben váltotta fel a 6C 1750, és Campari ezzel is megszerezte az első helyet; érdemes megemlíteni, hogy az ezermérföldes futamra benevezett huszonhat Alfából csak egy nem ért célba. A következő évi kiíráson debütáló Scuderia Ferrari istálló is 6C 1750-eseket használt, de eredményt nem sikerült elérnie; a győzelmet a szintén 1,75 literes milánóival versenyző Tazio Nuvolari szerezte meg, elsőként teljesítve száz kilométer/óra feletti sebességátlagot. A pörgős sorhatossal szerelt könnyű járművek a Mille Miglián kívül az 1929. és 1930. évi spai 24 órás futamon, a brit királyi autóklub által rendezett Tourist Trophy 1930-as kiírásán, az 1931-es Targa Florión és számos egyéb utcai, pálya- és hegyi versenyen diadalmaskodtak. Póla Gergely |