Hűvös, nyirkos reggelen érkezünk a Debrecen külvárosában lévő autókereskedésbe, ahol Pavlovszky István terepjárója áll új gazdára várva. Indulás előtt melegítjük egy kicsit a motort, közben a töltésjelző mutatója fáradhatatlanul táncol a számlap előtt. "Az eredeti feszültségszabályzó tönkrement, kicseréltük egy kocka-Ladáéra, de úgy látszik, ez sem bírta sokáig" - állapítja meg a tulajdonos. Amikor a motor eléri az üzemi hőmérsékletet, bemászom az anyósülésre, és elindulunk. Az éjszakai esőzés vize még literszám áll a ponyvatetőn, fékezéskor a szélvédőn keresztül az ölünkbe és a géptetőre folyik, szerencsére utóbbi aránya a nagyobb. A hideg víz okozta kellemetlen érzést igyekszem semlegesíteni azzal a gondolattal, hogy a beázás problémája egyes prémiummodelleknél sem volt ismeretlen; ennek tükrében egyenesen nevetséges volna bármilyen elvárás egy katonai géppel szemben.
Alig néhány száz méter megtétele után megáll a motor, és István hiába próbálja újraéleszteni. Először a betegeskedő feszültségszabályzó kerül a gyanú célkeresztjébe, de az indítási kísérletek kétségtelenné teszik, hogy van áram. A gazda fejcsóválva nézegeti a motortér berendezéseit, amikor a velünk tartó Rónai Márton bemondja a banálisnak tűnő diagnózist: nincs benzin. Saját autómmal felkerekedem a legközelebbi töltőállomás felé, útközben István kétkedik: "Vagy öt liter benzinnek kell lennie a tankban, más lesz a kocsi baja." Húsz perccel később aztán mégis mozgásban a GAZ, de hogy ne lankadjon az izgalom, kisvártatva nyikorgás tör elő a gépezetből. A rövid vizsgálat aránylag megnyugtató eredménnyel zárul, ezúttal a kilométeróra-spirál a bűnös. Sebaj, irány a közeli tanya, ahol a jellegéhez illő út- és terepviszonyok várnak az autóra.
UAZ vagy GAZ? Joggal merülhet fel a kérdés, miért GAZ-nak nevezzük a járművet, amikor a géptető elején UAZ felirat virít. A Gorkiji Autógyár 1953-ban kezdte meg a típus előállítását, majd a következő év végén az Uljanovszki Autógyár termékei közt is megjelent a 69-es. Az UAZ 1956-ban teljesen átvette a gyártást, és egy idő után a motorháztető elején lévő feliratot is megváltoztatta, ennek ellenére az itt készített járművek többsége GAZ-ként került forgalomba. |
A motorhoz és a váltóhoz nem nyúltak, az elöregedett, megrepedezett gumikat kicserélték a műszaki vizsga előtt, és mivel a régi ponyva elszakadt a varrás mentén, újat tettek fel. Ennek valamivel kisebb az "üvege", mint az eredetinek. Cserére szorult néhány lámpabura is, bár hibátlan állapotban voltak. A hátsók formára megegyeznek a teli piros gyáriakkal, az egyetlen különbség az irányjelzők sárga színe, a fehér első indexek pedig kicsivel csúcsosabbak voltak, mint a helyébe felszerelt narancssárgák. A belső tükör eredetileg kör alakú volt, gyakorlati okok miatt váltották le. A króm nem túl ésszerű bevonat egy katonai típus esetében, de mivel ez az autó már sosem fog hadászati alkalmazásban állni, engedtek a csábításnak.
A frissen megszerzett rendszámmal István félúton járt hazafelé, amikor hatalmas reccsenést hallott. Felnyitotta a géptetőt, és elborzadt a látványtól: a kuplungharangból kiállt egy vas, az egyik hajtókar kikönyökölt a blokkból. Hogyan lehetséges ez, amikor szinte nullkilométeres volt a kocsi? Szinte már közhelyszámba megy, hogy a járműveket időnként át kell forgatni, mert a hosszú ideig mozdulatlanul álló gépekben bizonyos alkatrészek nagyságrendekkel hamarabb öregszenek. Ebbe a GAZ-ba lelkiismeretesen beletöltötték a váltó-, motor-, hűtő- és fékfolyadékot, de nem mozogtak vele. "A fagyálló helyenként szétmarta a hengerfejet, az olajjáratok megsérültek. Csak idő kérdése volt, mikor fő meg az elgyengült szerkezetű, szennyezett anyaggal kent motor" - mondja István.
Egy sosem használt aggregátorból való, 1982-es évjáratú, 2,5 literes GAZ motort szereltek bele. Ebben Kálmándi Árpád és munkatársai voltak István segítségére, néhány kisebb hiba Mézes József közreműködésének köszönhetően hárult el, a típusra vonatkozó információk megszerzésében pedig Domoszlai István segített. A tartalékosmúlt persze nemcsak bajt hozott, hanem szinte érintetlen elemeket, szűz pótkereket és földet nem látott gyalogsági ásót is. Az autó egyetlen komoly szépséghibája a bal hátsó sárvédőív és egy kapu találkozását őrző nyom.
A fogyasztás jócskán megnőhet terepen, emiatt két benzintankkal gyártották a típust; kis karral lehet váltani a 48 literes főtartály és az ülés alá szerelt 27 literes póttank között. István megemlíti, hogy az iménti benzinmizéria nem az első volt a rajkocsi rövid pályafutásában. Még kezdő GAZ-osként véletlenül átkapcsolta lábával a kart, és bár a műszer normál üzemanyagszintet jelzett, a gép nem mozdult, és csak hosszas keresés nyomán derült fény a leállás okára.
Nem egyszerű a beszállás, a váltókar határozott mozdulatokat igényel
A beszállás a helyszűke miatt igen kellemetlen művelet, kell némi idő, amíg bepréselem magam a volán mögé. Mivel nem lehetetlen helyeket, csak egy tanya melletti erdős-ligetes terepet hódítunk meg, a padlóból kiálló karok közül a felező kapcsolójához egyáltalán nem kell nyúlnom, sőt a váltóéhoz is alig, mert a bal lent elhelyezkedő egyes fokozatot szinte kizárólag emelkedőn, a jobb lent lévő hármast pedig csak országúton kell használni. A váltókar határozott, férfias mozdulatokat követel, ahogyan az autó minden porcikája. Oroszosan kell levenni a vászontetőt, lehajtani a szélvédőt, cserébe a kocsi oroszosan nem vesz tudomást az akadályokról. Buckák, szántás, árok - a GAZ jól tűri a megpróbáltatásokat. Terepezés közben a vezető elfeledkezik arról, hogy a kabin kényelme egy szenescsilléével vetekszik, hatalmas élményt jelent a tájelemek legyőzése a bárdolatlan szovjet vassal. Sok-sok bosszúság után tulajdonosa is kedvét leli az autóban, bár kénytelen megválni tőle. A tanulságot mindenesetre egy életre megjegyezte: attól, hogy valami M-zárolt, még nem biztos, hogy jó.
GAZ-ok szolgálatban Borsche Károly, a Magyar Veterán Autós és Motoros Szövetség volt főtitkára harminchat évig szolgált a magyar hadseregben, és ez idő alatt állandó kapcsolatban volt GAZ 69-esekkel. A gépjárműtechnikus-tiszti végbizonyítvány birtokában a tatai hadosztály-javítóműhelyhez került. "Ott annyi GAZ volt, mint égen a csillag. A típus az ötvenes évek közepétől került a magyar honvédséghez. Használatban volt ötüléses parancsnoki, nyolcüléses raj-, valamint híradóskocsi változata, utóbbi a rajkocsitól annyiban tért el, hogy az egyik üléspad helyén rádió volt. Hihetetlen jó terepjáró képességgel rendelkezik. Igaz ugyan, hogy nem kényeztette az utasokat - télen a nagy rések miatt hideg volt benne -, de amire rendeltetett, azt maradéktalanul ellátta. Nem sok 69-est vontattunk, alattam sosem állt le. A négykerék-hajtás és a terepváltó is kifogástalanul működött. Amelyik autó állandóan üzemelt, azzal nem sok gond volt, az M-zároltak álló helyben szedték össze a hibáikat, a leggyakrabban a karburátor és a gyújtás állítódott el. A sorozat egyetlen komoly hátránya a történelmileg korszerűtlen, oldalt szelepelt motor, amelyhez csak kis kompressziótűrésű benzint lehetett használni. A szervizeseknek a szelepek beállítása jelentette a legnagyobb problémát, nagyon nehéz volt, tükör kellett hozzá. A tervgazdaság összes problémája ellenére semmi gond nem akadt a szovjet alkatrészellátással, a típushoz való gumikat pedig a Cordatic/Taurus is gyártotta. Összességében nagyon jó konstrukcióként és rendesen összerakott autóként jellemezhetem a GAZ 69-eseket. Ha rendesen gondozták őket, nem volt baj velük." |
Műszaki adatok: |