Hol volt még a tíznapos sztrádamatrica, a végeláthatatlan belvárosi dugó, a 430 forintos benzinár, a sok egy kaptafára készülő autó és a 30-as táblánál lesből traffipaxozó rendőr - nosztalgiáznak majd sokan a több évtizeddel ezelőtti fotók láttán, nem teljesen alaptalanul. Másokban keserű emlékek törnek elő a Balaton felé lépten-nyomon lerobbanó KGST-autóról, a diagonál gumikkal esőben nyaktörő macskakő burkolatról vagy a többéves várakozásról a Merkúr-kiutalásra - ha nem is saját tapasztalatból, szülők vagy nagyszülők elbeszéléseiből, de szintén nem alaptalanul.
Csakhogy új sorozatunkban nem megítélni, hanem megmutatni szeretnénk, hogyan utazott az ország a szocializmusban, sőt, néhány kép erejéig még a Horthy-korszak mobilitásába is elkalauzoljuk Önöket. Első galériánkat a személyautóknak és az utaknak szenteljük, köztük az első autópályának, az M7-esnek, amelynek rosszul illeszkedő betonlapjait sok évvel a leaszfaltozás után emelgettük. Sokan arra is emlékeznek talán, hogy amíg nem épült meg mindkét irányban az úttest, hétvégenként egyirányúsították a sztrádát: pénteken csak a Balaton, vasárnap pedig csak Budapest felé lehetett autózni rajta, akinek pechére másfele akadt dolga, mehetett a régi 7-es úton.
A fővárosi kiindulópontot viszont mindenki megjegyezte: a ma már a Szoborparkban álló Osztapenko szobor előtt haladt el mindenki, az egyszámjegyű utak kilométereit azonban (a 8-as kivételével) nem innen, hanem a Clark Ádám térről számolták. A 0 kilométerkő mai is ott áll, ahol 1975-ben, de a Lánchíd előtti ágyásban már nem ötágú csillag formájúra ültetik a vörös virágokat, és hosszas nyüglődés után néhány éve bevezették a körforgalmú közlekedés szabályait a körforgalomban. De ennél sokkal nagyobb változásokon estek át a város forgalmas útjai: a kissé omladozó vakolatú házak között a mostaninál sokkal több vonalon jártak villamosok, gyakran annyira tömötten, hogy a nyitott peron legalsó lépcsőjén is utasok lógtak. És, legfőképpen a mostani töredéke volt az autóforgalom.
Egy-egy korszakról a legkönnyebben maga a járműpark ad lenyomatot. A második világháború előtt a jómódúak kiváltsága volt az autó, de az állomány jelentős része beszolgáltatások és a harcok áldozata lett. 1945 után a roncsok toldozgatásával indult újjá az élet, de a Rákosi-korszakban a maradék privát járművet is elkobozták, új kiutalásáról pedig a funkcionáriusokat és a munkához feltétlenül szükséges eseteket (például körzeti orvosokat) kivéve senki sem álmodhatott. Maradt hát a vonat és a buszozás, később pedig Danuvia és Pannónia motorokon indult újra ez egyéni mobilitás. Csak a hatvanas évek elején liberalizált kiutalási rendszerrel kezdtek terjedni a Skodák, Wartburgok és Moszkvicsok, az igazi áttörés azonban a hetvenek évek elején következett be, amikor ellepték az utakat a Zsigulik és Trabantok. Akinek új autóhoz sikerült jutnia, általában úgy vigyázott a kocsijára, mint a szeme fényére, egy fiatal pár még a nyomorúság mintaképének tekinthető (csak a jóval később, Waszlavik Gazember Lászlóékkal kultjármű-státuszba kerülő) Velorex mellett is büszkén fényképeztette magát.
A cikkben és a galériában szereplő képek a Fortepantól származnak, amelyet két két magánszemély, Szepessy Ákos és Tamási Miklós hozott létre, saját gyűjteményéből kiindulva. Eleinte lomtalanításból származó képeket mentettek meg és szkenneltek be, már azonban sok más adományozó jóvoltából több mint 26 ezer képre duzzadt a szabadon felhasználható, online archívum. A honlap a váci Forte fotócikk-gyár után kapta a nevét, a háború után ebben készültek a legnépszerűbb magyar tekercsek. Ezek a rendszerint privát felvételek az autózás témakörében is többet visszaadnak a valóságból, mint a steril sajtófotók, részben egy-egy esetlen kompozíció, részben pedig a büszkén pózoló emberek miatt - aki nem modellek, hanem hétköznapi figurák.