Gyerekkoromban nem csak az én fülem volt kihegyezve a Roburok hangjára: ilyennel hozták a friss, ropogós kenyeret a közeli ABC-be, az érkezés zajára mindig rohamot indítottak a biciklis vagy gurulós bevásárlószatyros (népi nevén banyatankos) törzsvásárlók. Egyszer még utaznom is sikerült egy buszkivitelen, amiből a sárga hátsó-oldalsó ablakpár és a lerobbanás maradt emlékül, aztán pár év alatt a keletnémet haszonjármű teljesen eltűnt az utakról. A Roburról mindenki annyit tudott, hogy nagyobb a Barkasnál, és kisebb az IFA-nál, de a nyolcvanas években vadonatújan is antiknak tűnt, főleg buci formájú buszként. Nem csoda, 1961-től három évtizeden át szinte változatlan dizájnnal gyártották.
Ami egykor hátrányt jelentett, ma attrakció: a Hotel Intercontinental előtt csodálkozva bámulják a turisták a piros-fehér-zöld, tetőcsomagtartós, térképekkel felmatricázott expedíciós óriásfurgont, és a valós 1988-as évjáratnál jóval öregebbre taksálják. Éppen ez, vagyis az özönvíz előtti fazon tetszett meg tulajdonosának, Balázs Ottónak, na meg a pofonegyszerű, könnyen javítható technika és a tágas beltér, nem is beszélve a nosztalgiafaktorról. Ottó tíz éven át kamionozott, ma pedig BKV-buszt vezet, nem mozog hát idegenül a nagyvasak világában, most viszont nagy fába vágta a fejszéjét: elindult a Budapest–Bamako-ralin, ami bő 8000 kilométeres futamot jelent, jórészt Afrika úttalan útjain.
Öt úriember vackolja be magát a Roburba, közülük négy lehajtható ágyon, egy fő pedig szivacson fog aludni, de a hazaútra az Afrika-kutató és különleges expedícióiról híres csapattag, Szirmai Gábor barátnője is csatlakozik. Fagyoskodni senki sem fog, a hungarocellel szigetelt kasztniban trópusi hőséget csinál az állófűtés, ezt magam is megtapasztaltam a szerdai Bamako-sajtótájékoztató előtti fél órában, amíg a túráról beszélgettünk. Két pad és egy asztal is része a puritán berendezésnek, itt eszi majd a csapat a napi legalább egy főtt ételt (tészták, mindenféle konzerv satöbbi), de a pénteki rajt után már inkább műhelykocsira hasonlít a Robur belseje, mintsem csillogó-villogó lakóbuszra.
Pótalkatrészek és szerszámok mellett marmonkannákban összesen 500 liter gázolaj lötykölődik az utastérben, emellett az Ikarus-féle egyik tankban 250, a ZIL-eredetű másikban pedig további 150 liter az útravaló. Részben spórolásból, részben pedig időnyerés miatt döntöttek így Ottóék, a Bamako szoros menetrendjét nem sok esélyük lenne tartani örökös kútkeresgéléssel. A tekintélyes tömeget a gyári léghűtéses, négyhengeres motor mozgatja szerény 70 lóerővel, húszliteres átlagfogyasztás mellett. Főleg az európai részeken lesz kihívás a mezőnnyel lépést tartani, a dízel Robur ugyanis a 68 km/h-s utazósebességet szereti, bár ha a szükség úgy hozza, tartósan 80-nal is tud repeszteni.
Afrika úthálózatán a többiek is kénytelenek lesznek visszavenni a tempóból, köves szakaszok és főleg Mauritániában homokdűnék állítják majd kihívások elé az NDK-s őstechnikát. Eredetileg hátsókerék-hajtással szolgált ez a Robur LD a XVIII. kerületi csatornázási műveknél, de Ottó csapata átépítette összkerékhajtásúra (gyárilag is volt belőle ilyen kivitel), és felezőváltó is került bele, ami amúgy kényességével a típus egyetlen igazán gyenge pontja. Tízéves története során ez az első alkalom, hogy Robur indul a Budapest–Bamako-ralin, most viszont rögtön kettő is rajthoz áll: a másikat egy szentesi csapat hozza, az utolsó csavarjáig újjáépítve, modern turbódízelmotorral és szép beltérrel.
Joggal kérdezhetik, miért nem a másik, csillogó-villogó járgányt mutatjuk be? A válasz egyszerű: azért, mert ennek a csapatnak különleges története van. Ottóék a legelső Roburral 2004-ben elmentek az athéni olimpiára, hogy szurkoljanak a magyar sportolóknak, ekkor vált hagyománnyá a kocsi trikolór fényezése. Előtte, a terveket hallva sokan inkább a zárt osztályt javasolták a péceli utazóknak, de ők megjárták a távot, és boldogok voltak, hogy nem repülőn kortyolgatták a narancslevet, hanem csigalassan zötykölődtek, időnként szereltek – viszont kiszálltak a hétköznapok mókuskerekéből, jól érezték magukat, világot láttak. És elhatározták, hogy a következő olimpiára is egy Roburral jutnak el.
Igen ám, de a 2008-as ötkarikás játékok helyszíne Peking volt. Ide már a görögországi úton megismert barátaikkal kerekedtek fel, akik egy oldalkocsis Pannónia kényelmét élvezték, az expedíciót mindkét csapat sikeresen teljesítette. Annyi szépséghibája volt a kalandnak, hogy mivel Kínába nem léphetnek be külföldiek saját járművel (ez ügyben még a külügyminisztérium és a MOB sem tudott mentességet kilobbizni), a Roburt a Góbi sivatag vámparkolójában maradt, és a csapat onnan vonattal jutott el Pekingbe. De így is óriási élmény volt az olimpia, az oda- és visszaúton pedig a Bajkál-tónál, a Don-kanyarnál, a megalomán kazah fővárosban, Asztanánál és sok más érdekes helyen is kitérőt tettek.
Összesen 25 ezer kilométert tettek meg Ottóék 111 nap alatt, a különleges expedícióval pedig egyre több híradóba bekerültek. Ilyen előzmények után a 2012-es londoni olimpia sem maradhatott ki, erre velük tartott Waszlavik Gazember László is a hangszereivel, úgyhogy egy percig sem unatkozott a társaság. Nem sok Robur hajtott át eddig a Tower Bridge-en, de Anglia mellett Skócia és Írország felé is kirándultak, és olyan helyeket pipáltak ki a nevezetességek listáján, mint például a Loch Ness vagy Hadrianus fala. Ottó mégis egy élményt mind fölé helyez: az olimpia idején három napon át együtt mulattak az Aranycsapat utolsó tagjával, a nemrég elhunyt Buzánszky Jenő bácsival.
Időközben téli olimpiákhoz is kedvet kapott a társaság, de tavaly az ukrán válság miatt nem sikerült eljutni Szocsiba, a várostól száz kilométerre le kellett volna tenni a Roburt. Voltak viszont tavaly egy háromhetes túrán Albániában és Montenegróban, és a környező országokat már többször keresztbe-kasul bejárták. Kedvenc úti céljuk Erdély, itt már 21 alkalommal jártak, néhány településen a román rendőrök is jól ismerik a csapatot – és cigivel kínálják őket, vagy segítenek nekik elkerülni például a búcsúk túlzsúfolt útvonalait, parkolóit. Ide általában nem (csak) a mostani Bamakón is induló vegyes használatú furgonnal, hanem a 21 személyes, gömbölyded formájú Robur busszal indulnak.
Ez nem csak bájosan hatvanas évekbeli felépítményében, hanem hajtásláncában is teljesen más világ: hátsókerék-hajtású, hosszabb áttételű a váltója, és nem dízel-, hanem benzinmotoros, természetesen szintén léghűtéssel. Az LO típusjelű, szintén 70 lóerős busz gyorsabb, akár a 90-100 km/h-s vágtára is képes, de ez is inkább tartós 70 körül érzi jól magát, igaz, valamivel többet fogyaszt. Ám nemrég az ország egyetlen működőképes Roburjaként gázüzeműre alakították, így némileg csökkenek az útiköltségek. Már összeállt egy jókora, baráti kapcsolatok szerteágazó hálójából kialakult társaság, amely főleg a környező országokba szívesen utazik a roburosokkal, vagy külön autóval bandukol velük.
Ottóék gépparkja az athéni olimpia előkészületei óta elég jól gyarapodott, a felújításra várókkal és az alkatrészdonorokkal együtt most tíz Roburból áll. Köztük van az előd Garant is, amit egy nyíregyházi katonai bontóból menekítettek ki, de akad utolsó szériás, 1991-es modell is, amit remek állapotban, 36 ezer kilométerrel az órájában találtak egy fészerben. Újabban nehéz épkézláb példányt találni, az egyikért két évig küzdött Ottó a karcagi MÁV-val, a két dízelfurgon beszerzését pedig először el sem merte mondani a barátnőjének. De ma már guruként ismerik országszerte, a Roburjai szerepeltek a Világszám és a Délibáb című filmben, illetve a hamvába holt The Missionary sorozat pilotjában is.
Ha visszatér a csapat Bamakóból, lassan kezdhet is készülődni egy minden eddiginél keményebb próbatételre, a 2016-ra tervezett világ körüli útra. Már el is készült a menetrendje, és ki nem találnák, de egy olimpiát is útba akarnak ejteni, méghozzá Rióban. Elképesztő 70 ezer kilométer lenne a teljes táv, amiből 15 ezret hajón tennének meg, de az is hatalmas logisztikát kíván, a konténerbe például csak leszerelt tetőcsomagtartóval és futóművekkel, görgőn betolva férne be a hórihorgas Robur. A világjáráshoz ráadásul minden eddiginél több, 15 millió forintnyi szponzori pénzt kell összegyűjtenie Ottóéknak, aminek túlnyomó többségét az üzemanyagköltség és a méregdrága hajózás vinné el.
Ekkora távolság még egy modern expedíciós járműben is embert próbáló feladat, de a vén Robur igencsak hadilábon áll a kényelemmel. Erről a bamakós sajtótájékoztató utáni próbakörön magam is meggyőződhettem: a léghűtéses motor lármája betöltötte az utasteret, keményen rugózott, és ugyebár lassú volt. A sofőrnek szervó nélküli kormánnyal és nem túl acélos hidraulikus fékkel kell megküzdenie, de az is igaz, hogy a többi közlekedő megadja a tiszteletet a jókora csodabogárnak. Mégis elhiszem, hogy izgalmas tervekkel, jó társaságban nagy buli utazni benne, a jövő évre tervezett kaland pedig a felfedezés olyan vadromantikáját tartogatja, amit Hanzelka és Zikmund élhetett át egykor a Tatrával.
Jubileumi Bamako, ebolaveszéllyel