Igen stílszerűen, a behavazott zürichi reptér kiszuperált irányítótornyában tartották az első eligazítást, ahová szemmel láthatóan úgy érkezett meg az összes újságíró, hogy fejben már kilinccsel előre autózott egy felbólyázott, behavazott útszakaszon a program csúcspontjaként beígért i8-assal. Kár volt, ugyanis gyorsabban lehűtötték a kedélyeket, mint egy erotika shown tartott egészségügyi razziával. Kiderült, hogy a challenge alatt egy kvízjátékot kell érteni, csak közúton próbálhatjuk ki az autókat, és a lelkünkre kötötték, hogy ne lépjük túl a sebességhatárokat, mert a gyorshajtás igen költséges hobbi Svájcban. Egyedüli magyarként egy bolgár kollégával verődtem párba, akivel együtt megkaptam az ottani BMW importőr PR-osát is, egy amúgy igen kedves leányzót, aki hét éve egyengeti nagy lelkesedéssel a márka bulgáriai útját. Innentől azért már leesett, hogy ez az út nem a keresztben autózásról fog szólni.
Szóval az történt, hogy a BMW összerakott egy csinos kis flottát, és kitalált egy kétnapos, közel 600 kilométernyi autókázást a svájci Alpokban, némi játékkal megtoldva. A játék alatt kvízkérdéseket, egy Rubik-kocka kirakást, és különböző dolgok (pl. csokigyár, jellegzetes útszéli táblák, szobrok stb.) megtalálását és lefényképezését kell érteni. Ez utóbbi feladathoz adtak egy régi, de patika állapotú Polaroid gépet is a párosoknak. Az első etapot egy 328i kombival teljesítettük, de sajnos a főszerepbe állított összekerékmeghajtásról, sőt magáról az autóról sem derült ki szinte semmi, mert az idő nagy részét ácsorgással töltöttük egy baleset miatt bedugult autópályán. Sebaj, gondoltam, egy hasonló tesztautó már úgy is járt nálunk korábban, sokkal jobban érdekelt az új 2-es Active Tourer, a 4-es Gran Coupé és persze leginkább az i8-as, amit még a sokat látott svájciak is szemérmetlenül megbámultak.
Bár a tesztflotta mindegyik autója összekerekes, azaz BMW nyelven xDrive volt, de őszintén szólva, ennek sehol sem vettük hasznát, mert száraz utakon autóztunk végig, mindössze egyszer mentünk kábé fél kilométert egy kis havas mellékúton az éppen soron következő pihenő felé, de itt is csak annyit jegyzett meg bolgár kollégám a nagy beszélgetés közben, hogy jé, hetvennel megyünk, pedig sok helyen jég is volt hó alatt. Annyi haszna azért volt a dolognak, hogy legalább melegváltásban végigülhettem a BMW kínálatának nagy részét, mert így kiderült, hogy a kupacból messze a 435i Gran Coupé volt a legkívánatosabb, legalábbis ahhoz a visszafogott csordogáláshoz, amit egyik falutól a másikig műveltünk a hegyek között. Az X6 olyan volt utána, mint egy dömper, az 1-es mint egy bunker, ráadásul abban volt egyedül kézi váltó, aminek használata pórias nyűgnek hatott a villámgyors nyolcgangos automaták után.
Minden pihenőnél autócsere volt, a párosok pedig a mintegy 50-80 kilométer hosszú etapok felénél cseréltek egymás között. Sajnos az i8-ast pont egy rövidebb, kb. 50 kilométeres szakaszra kaptuk, cserébe az egyik legkacskaringósabb részen. A dolog élvezeti faktorán jelentősen rontott, hogy a bolgár PR-os lány nem adta fel, és beült mögénk az i8-asba is, pedig egy gokartülésnyi helyre kellett behajtogatnia magát, és még most se tudom, hogy közben hova rakta a lábait, mert lábtér az egyáltalán nem volt.
A leendő i8-as tulajoknak erősen ajánlott gyakorolni a be-, de különösen a kiszállást, hogy ne az utcán, az autó körüli állandó felhajtás közepette jöjjenek rá arra a mozdulatsorra, amivel kiválthatják azt a szerencsétlenkedést, amit én műveltem egy svájci városka főterén - az odacsődült turisták legnagyobb örömére. Ha már bent van az ember egy i8-asban, az a legfurcsább, hogy nincs benne semmi furcsa. A többi BMW-ből ismerős kapcsolók, panelek, gombok, mindenütt, a külső organikus formái ugyan visszaköszönnek itt-ott, de csak nyomokban, egyedül a műszerfalként funkcionáló LCD panel és a rajta megjelenő szokatlan adatok és ábrák jelzik, hogy itt valami nagyon mással van dolgunk.
Az i8-as hangja legalább annyira szokatlan, mint a külseje: padlógázas gyorsításnál egyszerre halljuk a hátunk mögül a háromhengeres turbómotor erőlködését, a villanymotorok sivítását és a hangszórókból szóló nyolchengeresszerű bugyborékolást. Ez utóbbival a bolgár kolléga nem tudott megbarátkozni, azzal érvelt, hogy neki ne szimuláljon egy autó, amiben van is valami, az viszont tény, hogy elképesztően jól szólt ez a mesterségen keltett gépzaj. És ha már a kisköbcentis sportkocsiké a jövő, akkor az a minimum, hogy kevernek alá egy komolyabb orgánumot, elvégre ki tudna komolyan venni egy cérnahangú kidobót?
Miután a következő megállónál közös erővel kihúztuk az i8-as hátsó üléséről PR-os lányt, arra lettünk figyelmesek, hogy a korábban érkezett kollégák a szomszédos ház garázsbejáratánál tolonganak csőre töltött fényképezőgépekkel. Mi sem akartunk lemaradni, és mire odaértünk egy idősebb svájci (francia) úr, már be is engedte a csapatot. Mint utólag kiderült, egy helyi nemesi család sarja, övék a városka fölött ágaskodó középkori várkastély és nem mellesleg az a bérház is, aminek az aljába benyomultunk. Egy BMW fanatikus ilyesminek képzelheti a túlvilági létet, a bejárat mellett két M1-es versenyautó lapult. Az M1-es még csak el tudtam helyezni, de a versenyváltozatra azért rá kellett gugliznom, és így utólag még nagyobb szenzációnak hat, hogy ebből kettő is ott porosodott. Ezekről azt kell tudni, hogy két szezonon keresztül, 1979-ben és 80-ban kergették egymást velük olyan pilóták, mint Niki Lauda és Nelson Piquet.
Az M1-es versenyautók mellé befért még két pályautónak átépített E21-es Bömbi is, amelyek mellett már-már visszafogottan árválkodott a sarokban egy kanárisárga Lamborghini Miura. Mint megtudtam, ezt használja „mászkálós autónak” az öreg, aki kamaszkorába fertőződött meg a BMW-vel, mert egy 2002 Turbón tanult meg vezetni. Ezt onnan tudom, hogy ez az autó is ott állt a garázsban, gyári, tökéletes állapotban. Hiába, jó helyre születni kell.
A BMW sportrészlegének legszebb darabjait körbenyálazva ülhettem be a márka első fronthajtásos autójába, a 2-es Active Tourerbe. Biztos, hogy még a látottak hatása alatt voltam, mert egyfolytában az a logikai levezetés jutott az eszembe, hogy ha valami úgy néz ki, mint egy kacsa, úgy megy, mint egy kacsa és úgy hápog, mint egy kacsa, akkor az biztosan kacsa. Nos, a 2-es Active Tourer magán viseli az összes BMW-s stíluselemet, vesék, propeller, szigorú fényszórók, a dízelmotorja pont úgy szól, mint az összes többi BMW-ben, mégis egyfolytában olyan érzésem volt, mintha egy BMW-nek maszkírozott Golf Plusba (bocsánat, most már Sportsvanban), vagy C-Maxban ülnék.
Biztos idővel megszokható és összeköthető lesz majd a BMW-logó az egyterűs utastérrel, de nekem még ezt nem sikerült összeraknom, pedig a 2-es pont olyan jó lett a maga kategóriájában, mint az összes többi Bömbi. Jól megy, jó vezetni (legalábbis a tükörsima svájci szerpentineken jó volt), egy vagyont lehet rákölteni az extralista pipálgatásával, egyedül csak azt nem értem, miért vártak ezzel ennyit, hiszen az egyterű hype éppen lecsengőben van Európában.
A második nap már csak pár óra jutott vezetésre, mert biztonsági okokból vonattal tette meg a brigád az előre eltervezett út mintegy utolsó harmadát, hogy mindenki elérje a repülőjét. Ennek ellenére még volt idő egy rövid X4-ezésre, és bár a kupésított SUV szerintem egy teljesen értelmetlen műfaj, de sajnos most is úgy szálltam ki belőle, hogy igazából kéne. Érdekes még, hogy a nemrég bemutatott BMW-k után mennyire oldschoolnak tűnt az utolsóként kipróbált X1-es, pedig egy 2009-ben bemutatott és néhány éve frissített modellről van szó. Ami pedig a csapatversenyt illeti, végül a másodikak lettünk a bolgár kollégával, és hogy jobban fájjon az ezüst: pont annyi ponttal buktuk el a győzelmet, amennyi a Rubik-kocka kirakásáért járt volna.