17 éve, az S2000 megjelenése óta vártam arra a pillanatra, hogy egyszer vezethessek egyet, de nem pont így képzeltem. Amikor a tulaj – alig várva, hogy az új Civic Type R volánja mögé pattanhasson – odaadja a kulcsokat, a szokásos „vigyázz rá" mellé még hozzátesz egy félmondatot, amivel teljesen lelomboz:
„mert a gumik teljesen kukák, és egyáltalán nem tapadnak.
Nem pont ezt szeretné hallani egy tesztelő, aki egy számára teljesen ismeretlen, 240 lóerős, hátsókerék-meghajtású sportkocsit akar meghajtani a Visegrád felé vezető szerpentinen. Ráadásul sok cikket olvastam már az S2000-ről, így
tudtam, hogy jó gumikkal is kellő tisztelettel kell bánni vele,
mert a biztonságos alulkormányzottságból egy óvatlan gázadásra hirtelen vált át túlkormányzottságba, és ilyenkor már csak a villámgyors reflexek segítenek elkerülni a megpördülést, mivel menetstabilizáló nincs benne.
Ezért is tartotta magát sokáig az a nézet, hogy S2000-essel általában kétféle sofőr jár: az, aki békésen közlekedik, és sosem feszegeti a tapadás határait, és az, aki szereti keresztbe rakni, de meg is van a tudása ahhoz, hogy az alattomosan kitörő kocsit megfogja. A Honda az 1999-től 2009-ig tartó gyártás során többször is áthangolta a futóművét (az elejét feszesebbé, a hátulját lágyabbá tették), hogy jóindulatúbbá tegye, sőt, 2007-től már a menetstabilizáló is széria volt, amitől valóban sokkal biztonságosabbá vált a kocsi.
De alattam egy 2001-es, féltve őrzött példány duruzsol
az eredeti futóműhangolással és kitörésgátló rendszer nélkül, ráadásul olyan gumikkal, amelyek már tényleg közel álltak a használhatatlansághoz. Nem a minta volt kevés rajtuk, hanem az anyaguk vált teljesen merevvé, rideggé a hétvégi pályanapokon elszenvedett driftelések miatt.
„Mindegy, ha már itt vagyunk fotóssal, azért menjünk egy kört, majd a szokásosnál is jobban vigyázok" – mondom, aztán becsusszanok a kabinba, ami nagyjából ugyanolyan szűk, mint egy azonos évjáratú MX-5-ben. Bár remek a bőrborítású ülések oldaltartása, ennek nagyjából semmi jelentősége, mert a széles kardánalagút és a közeli ajtó miatt úgy sem nagyon tudnék csúszkálni a kanyarokban.
A magam 178 centijével még jól elférek, de 185 centi fölött már zavaró lehet a helyhiány, és az sem segíti a magas sofőrök elhelyezkedését, hogy a kormányoszlopot semmilyen irányban nem lehet állítani, akárcsak az ülésmagasságot.
Elfordítom a kulcsot gyújtáskapcsolóban, és nem történik semmi.
Először arra gyanakszom, hogy van valahol egy titkos kapcsoló, vagy az immobilizert nem sikerült deaktiválni, de utána megpillantom a piros indítógombot a kormánytól balra, és lenyomom.
Életre kel a kétliteres, négyhengeres szívó benzinmotor, amelynek teljesítményét valószínűleg mindenki elírásnak gondolta, amikor 1999-ben meglátta egy autós lapban.
Biztos 2-est írtak 1-es helyett
- gondolhatták, amikor meglátták a 240 lóerős értékét.
Ez bizony 120 lóerő egy literből, miközben hosszú ideig ahhoz voltunk hozzászokva, hogy egy sztenderd kétliteres motor hengerenként két szeleppel 115, néggyel 150, néggyel és turbóval 200 lóerőt ad le. Erre jött a Honda és elkészítette ezt a műremeket, amely
240 lóerős csúcsteljesítményét 8300-as fordulatszámon adja le,
és egyébként olyan természetességgel pörög el a 9000-es leszabályozásig, mint a Mazda RX-8 teljesen más elven működő Wankel-motorja.
Van még egy hasonlóság a Mazda és a Honda erőforrása között: mindkettő igen gyenge alul, és csak 6000-es fordulatszámtól jön meg az erejük. A gyengét persze idézőjelesen kell érteni, alatta az S2000 motorja úgy viselkedik, mint egy átlagos, 140-150 lóerős kétliteres, de ez még messze van attól, amit egy sportautótól vár az ember.
6000 fölött viszont agresszívebb módra vált a VTEC szelepvezérlés, bár a váltás nem olyan durva, mint annak idején a Civic VTi-kben vagy az Integrákban, de azért lehet érezni, hogy egyre több élet költözik a motorba, és a végén már elhiszem, hogy tényleg 240 lóerő lapul a lapos és mély motorháztető alatt.
Nagyon meg kell dolgozni ezért a 240 lóerőért,
teljesen át kell állítani hozzá az agyunkat, mert ugye a motor ott kezd élni, ahol egy normál autóban már a következő fokozatot kapcsoljuk.
Apropó váltás: sokan, sok helyen leírták már, hogy
az S2000-esé a világ talán legjobb kézi váltója,
és csak egyetérteni tudok velük. Csuklóval lehet használni, mert a hármas és a négyes között 4 centi a váltóút, és a tökéletes mechanikai élményt nem rontják el bowdenek és rudazatok, mert a váltó tényleg a kar alatt található. Kell-e nagyobb bizonyíték arra, hogy az S2000-est igazi autóbuziknak tervezték, mint az, hogy nem is lehetett rendelni hozzá automata váltót, nem is hiányzott senkinek.
Sok hasonlóság van a kortárs Mazda MX-5-tel, de az S2000 minden része egy kicsit komolyabbnak, igényesebb konstrukciónak tűnik, amire a teljesítményen kívül jó példa, hogy a Hondában nem kézzel, hanem
elektromosan lehet mozgatni a tetőt, a nyitás mindössze 6 másodperc
alatt megy végbe a reteszek manuális oldása után.
A motor hosszában és a lehető leghátrébb van beépítve a tökéletes súlyelosztás érdekében, sőt, 51 százalék jut hátra, ami azért nem átlagos egy orrmotoros autó esetében. Elöl-hátul igényes, kettős keresztlengőkaros a futómű,
természetesen a hajtás a hátsó kerekekre érkezik,
és van persze sperr is, ami egy MX-5-nél például nem magától értetődő. Sportautóhoz mérten igen komfortos a rugózás még a 17 colos felniken (a gyári 16-os) is, és felhúzott ablakokkal a szélvédelem is meglepően jó, amiben az apró szélfogónak és a gondos aerodinamikai tervezésnek is szerepe lehet.
A kormányzás viszont nem túl sportautós: nekem kicsit könnyű és kevés visszajelzést ad az útról, ami lehet, hogy azért van így, mert az ezredfordulón még nem voltak olyan kifinomultak az elektromos szervók, mint manapság. Akkoriban nagy újítás volt a hidraulikus helyett az energiatakarékosabb villanyszervó, ez is mutatja, hogy a Honda mennyire előremutató autót akart készíteni. Legalább az áttételezése direkt, csak 2,4-et fordul ütközéstől ütközésig.
A pilisi szerpentinen óvatosan közelítem meg az S2000 határait, és nem csak a gumik miatt, hanem azért is, mert mögöttem jön a tulaj a Civic Type-R-rel, és tudom, hogy sokáig kereste, amíg megtalálta a tökéletes példányt (Európában 20 ezret sem adtak el belőle 10 év alatt). Ebben az autóban például még nincs 100 ezer kilométer sem,
az elhasználódás egyetlen jele, hogy kissé kikopott a bőr a vezetőülés egyik oldalán.
Eddig az olajon (5 ezer km-ként!) kívül csak féltengelyeket kellett cserélni benne, abból viszont csak gyári van, 400 ezerért.
Csak a lassú kanyarokban merem megindítani a farát, de nem kell sok hozzá, mert a gumik tényleg olyanok, mintha valaki olajjal kente volna be a futófelületüket. Sajnos nem tudom eldönteni, hogy csak a gumik, vagy a futóműhangolás miatt reagál ilyen hiperagresszíven a gázadásokra a fara, de lassan megtanulom, hogy még mekkora gázt lehet adni, hogy ne kezdjen táncba, és akkor már kezdem élvezni a vezetést. Ez a Honda a digitális műszerfala ellenére egy igazi analóg gép, amelyben még
azt az ember, hogy tényleg az övé az irányítás,
és nem számítógépek vezetnek helyette.
A motor gázreakciója olyan, mintha a pillangószelep közvetlen összeköttetésben lenne az idegpályámmal, soha nem lehet megunni, ahogy 6000 fölött erőre kap. Sajnos ezt a bűnös élvezetet a normális közlekedés során csak ritkán tapasztalja meg az ember, mert a forgalomban nem szokás üveghangon pörgetni egy motort, akármennyire kívánja is.
A Civicet teljesen más fából faragták, és ez főképp annak köszönhető, hogy
a motorját turbófeltöltő lélegezteti,
a Type-R sorozat modelljei közül elsőként. Igaz, hogy a legendás VTEC szelepvezérlés ebből sem maradt ki, de itt inkább arra hangolták, hogy alacsony fordulaton, amíg az egyszeres leömlésű (vagyis nem a manapság divatos twin scroll) turbó nem tölt elég hatékonyan, valamennyire növelje a motor erejét.
A Civicben egyáltalán nem kell keményen megdolgoztatni a motort, ha tempósan akarunk haladni, mivel
a maximális nyomatékát, 400 Nm-t már 2500-nál leadja,
míg az S2000 csenevész 208 Nm-e csak 7500-nál áll rendelkezésre. Ennek köszönhető, hogy a Civicből az S2000-be átülve olyan érzése van először az embernek, mintha egy 1,6-os MX-5-öst vezetne.
Pedig a szubjektív érzetnél jóval kisebb a különbség a menetteljesítmények között: az S2000 6,2, a CTR 5,7 másodperc alatt gyorsul fel 100 km/h-ra, persze egy rugalmasság-mérésnél (váltás nélküli gyorsítás) a roadster kiütéses vereséget szenvedne.Mint ahogy egy köridő-mérésnél is, mivel
a Civicet versenypályás használatra optimalizálták,
amit a Nürburgringen elért 7:50-es rekord is bizonyít. A tavalyi menetpróbán a Slovakiaringen csak a Continental gumik bizonyultak gyengének a pályázáskor, de a tesztautón már puhább Bridgestone Potenzák voltak, amelyek még nedves időben is meglepően jól tapadtak.
A Type R-ben minden kemény az üléstől a kormányzáson át a rugózásig, de érezzük, hogy ennek a feszességnek mind van valódi célja: hogy gyorsabb legyen a kocsi. Persze ez nem egy igazi sportautó, hanem csak egy jelentősen átalakított családi ferdehátú, ezért
magasan kell ülni benne,
a vaskos tetőoszlopok miatt nehéz kilátni belőle, az 1380 kilós tömeg nagy része is az első tengelyt terheli, és ami a legfontosabb: nem hátul, hanem elöl hajt. A polgári gyökereknek megvan az az előnye is, hogy akár öt személy is elfér benne, a csomagtartója bővíthető, de alaphelyzetben is közel 500 literes, azaz bő háromszor akkora, mint az S2000-esé.
A Civiccel nem lehet játszani, gázelvétellel mozgatni a farát kanyarban, viszont
ez egy brutálisan hatékony célszerszám,
amit arra találtak ki, hogy a lehető leggyorsabban haladjon. Kicsit olyan, mint egy rendszámos túraautó, ami az eltúlzott méretű hátsó szárny és a széles sárvédők miatt a külsejére is igaz. Hatalmasat húz a motor szinte minden tartományban, és egészen 7000-ig elpörög, ami szép egy turbós erőforrástól, még ha az S2000 csillagászati, 9000-es leszabályozását nem is tudja megközelíteni.
Csodálatos a váltó, ugyanolyan rövid úton jár, mint a roadsteré,
csak a kapcsolási érzet nem olyan precíz, ettől függetlenül fronthajtású autóban még nem nagyon találkoztam jobbal, ami azért sokat elmond róla. Bírja a gyors váltásokat is, és az is meglepő, hogy milyen kevés erő kell a használatához, persze lehet, hogy egy év a magyar újságírók kezei között megtette a hatását.
Kanyarban a Civic nem mocorog a középpontja körül, mint az S2000, és nem is érzem annyira a mozgását a fenekemmel, mert nem ülök benne annyira hátul, mint a másik Hondában.
Itt az első tengelynél történnek a lényeges dolgok,
amelyet a hátsó csak szolgaian követ. Ha eltaláljuk a kanyar előtt a bemeneteli sebességet, akkor a Type R sínautóként, villámgyorsan fordul, minimális oldaldőlés mellett. Hamar a gázra lehet lépni a kijáratnál, mert az önzáró differenciálmű megakadályozza, hogy az ívbelső kerék füstölve elpörögjön.
Hiába van kettős függőcsapszeges első futóműve, azért
erős gázadáskor érezhetőek a hajtási befolyások a kormányon,
ilyenkor két kézzel, keményen kell markolni a jó fogású volánt. Ezek az erőhatások az S2000 vezetőjének ismeretlenek a hátsókerék-meghajtás miatt, de még így is a Civicben van több visszajelzés az útról. Alapállásban is kemény a futómű, de a remek lengéscsillapítás miatt ez nem igazán zavaró, mert még a 19-es kerekekkel sem ütnek nagyot az úthibák, csak épp folyamatosan érezzük a jelenlétüket.
Viszont az R+ gombot tényleg csak tökéletesen sima aszfaltúton vagy versenypályán szabad benyomni, mert utána olyan kemény lesz a futómű, mintha a rugókat kifejejtették volna belőle.
Pont ez a CTR legnagyobb hibája, hogy a futóművet nem lehet a többi paramétertől függetlenül állítani, pedig nagyon jó lenne jobb gázreakciókkal, engedékeny menetstabilizálóval és még pengébb kormányzással csapatni, de ez így sajnos minden esetben együtt jár az elviselhetetlen rázással. Megfelelő úton viszont csodákra képes a kemény hangolás, de ilyen sima aszfalt szinte csak Mogyoródon található. Apropó, Hungaroring: Michelisz Norbi megdöntötte a Civiccel a fronthajtású szériaautók körrekordját, az ideje 2:10,85 volt.
Hogy melyiket választanám? Nehéz kérdés, leginkább mindkettőt, de ha csak egyet kéne, talán az S2000-est a finomsága, technikai értelemben vett egyszerűsége, őrülten pörgős motorja és persze a hátsókerék-hajtása miatt. Nem kérdés, hogy
a Civic minden helyzetben klasszisokkal gyorsabb,
jobb a féke és a kormányzása is, de a sebessége és a keménysége a közúton már túl sok, egyszerűen kihasználhatatlan, és folyamatos koncentrációt igényel rossz minőségű útburkolaton.
Minden porcikáján érződik, hogy a Honda ezzel a kocsival akarta bebizonyítani, hogy sok év kihagyás után nem felejtett el gyors autót készíteni, és ez sikerült is. Megjelenésekor a komplett hot hatch mezőnyt a földbe döngölte, de nem hinném, hogy olyan keresett youngtimer lesz belőle, mint a kortalanul szép S2000-esekből, amiknek egyébkén nemrég meredeken elindult felfelé az ára, vagyis a paic kezdi elismerni, hogy igazi klasszikus válhat belőle. Jó példányt már nem lehet kapni ötmillió alatt, igaz, így is csak fele annyiba kerül, mint a Civic.
Műszaki adatok
Honda S2000 (2001)