Kelet-Európa legizgalmasabb útja: autóval a Transzfogarason

Transzfogaras Rali 2016. Erdély

Katonai céllal építtette a "Kárpátok géniusza", Nicolae Ceausescu, de akaratán kívül a turisták és az autós élményre vágyók legizgalmasabb útjaként vált híressé a Transzfogaras. Az Adrenalin Rush Rallyn egy lelkes csapattal jártuk be az erdélyi magashegyi aszfaltcsíkot, és előtte egy még kihaltabb szerpentinen melegítettünk be. Ezúttal medve helyett csak egy rendőr okozott kellemetlen perceket, és már azt is kitaláltuk, mit kérünk jövőre a Jézuskától.

Mivel múlatja nyúlfarknyi szabad idejét az, akihez az égiek kegyesek voltak, és a hétköznapjait is maximális fordulatszámon, autós álmai valóra válásával éli meg? Nyilván autós túrára megy. Egyszerűen és logikusan hangzik, de csak elsőre.

Bélyeggyűjtők is bandáznak néha, nem?

Amióta ember az ember, szereti a saját hülyeségeit társaságban megélni. Szórakoztató dolog meccset nézni, de haverokkal focit nézni nyilván szórakoztatóbb. Modellvasútat építeni vagy bélyeget gyűjteni is izgalmas, nem is feltétlenül igényel pajtásokat, de még a legmagányosabb harcosoknak is megered a nyelve, ha hasonszőrű arcokkal tárgyalhatja ki a maga nyünyükéit. Mi következik ebből?

Más azért így, mint tempomattal autópályán baktatni vagy városi dugóban állni. Még több fotó a galériában, kattintson a képre! Forrás: Adrenaline Rush Rally

Az autósok is élvezik, ha sokan vannak egyszerre, és megszámlálhatatlan órában köpülik a habot nyomatékról, kanyarsebességről, gépjármű-keresztbehelyezések szögéről. Vagy mégsem egészen? Lehet, hogy egyedül vagyok ezzel, de annak ellenére, hogy autóval kelek és fekszem, amióta az eszemet tudom, soha nem vonzottak az ilyen események. Nyilván egy halom előítélet dolgozott bennem. Nem szerettem volna órákat tölteni azzal, hogy az életemnek egy kétségkívül fontos, de nem egyedüli témájával kapcsolatban végeláthatatlanul hallgassam mások véleményét.

Furán hangzik, de így van. Tartottam az ilyen események bennfenteskedő légkörétől, a frakciók szembenállásától, a magamutogatástól, és nem utolsósorban - egyszerűen le kell írnom - attól, hogy nem csekély része a megjelenteknek intellektuálisan nem túlságosan pallérozott, azaz 3 perc után elfogy a közös téma. Valahogy belém égett az a kép, hogy válogatott káromkodások közepette biztatják egymást a racingmezes srácok a minél durvább hülyeségekre.

Egy régi álom: Transzfogaras, autóval

Ezekkel a prekoncepciókkal megrakva futottam bele idén tavasszal teljesen véletlenül egy többnapos autós túra hirdetésébe, amely nem kevesebbet ígért, mint az ikonikus erdélyi Transzfogaras meghódítását, úgy, hogy közben semmi fárasztó aprósággal nem kell törődnöm, azaz megoldják helyettem az útvonaltervezés, szállás, programszervezés, étkezés, közúti segítségnyújtás nyűgjeit.

Sokféle autó, egyetlen közös szenvedély: a vezetés Adrenaline Rush Rally

A helyszínre évek óta terveztem már az eljutást, és itt visszakanyarodnék a legelső bekezdéshez: egyedül nem volt hozzá akkora kedvem, hogy a tettek mezejére lépjek. Kicsit azért itt is bennem volt az aggodalom. Milyen résztvevők lesznek, kikkel fogok eltölteni 4-5 napot, és a szervezők valóban alaposan felmérték-e, hogy mire vállalkoznak, képesek-e két tucat ember nyűgjeinek kezelésére, van-e helyismeretük?

Az első kapcsolatfelvétel után bizakodó voltam,

intelligens, kedves és segítőkész csapattal találkoztam, így a kezdeti bizonytalanságom hamar feledésbe merült, sőt, meggyőztem még három barátomat, hogy vegyünk részt a mókában, így összesen négyen, két autóval vártuk a hónapokkal későbbi túrát.

Néhány stresszmentes nap, amikor a feje tetejére áll a világ Forrás: Adrenaline Rush Rally

A szervező srácok egyébként sok mindent megtettek, hogy indulásra összekovácsolódjon a társaság, eleve nem az első ilyen útjuk volt - bár az első külföldi, és az első, ami ilyen hosszú volt. Indulás előtt így már jó néhányan ismerték egymást. Mi sajnos gyakorlatilag senkit, de azon a júliusi reggelen öt perc után éreztük, hogy ez így rendben lesz.

Itinerek, matricák és walkie-talkie

Reggel 7 órakor találkozott a brigád egy bevásárlóközpont parkolójában. Az első meglepetés, hogy mindenki köszön, érdeklődik, kedves, segítőkész. Ez ugyebár egyáltalán nem egyértelmű dolog. Második meglepetés: mindenki pontos és fegyelmezett. Ez eléggé lényeges kérdés akkor, amikor egy szomszédos országba készülsz, nem ismered a terepet, és lényegében arra hagyatkozol, hogy azok, akikkel mész, betartják a játékszabályokat, és figyelnek egymásra.

Miért utazik mindenki a világ végéig nyaralni, amikor a szomszéd ország is tele van csodákkal? Adrenaline Rush Rally

A szervezők profi felkészüléssel, vagyis a nyomtatott itinerrel, a minden részt vevő autónak kiosztott rádióval, az autóra rakható matricákkal, a külön videós csapattal, a számos jó tanáccsal és a részletekbe menő odafigyeléssel percről percre megágyaztak a bizakodásnak, hogy remek napok elé nézünk egy gyönyörű tájon, páratlan lehetőséggel arra, hogy kiadjuk magunkból a mindennapok feszültségét, és átadjuk magunkat a vezetés élményének.

Nem csak sportkocsik a "rajtvonalon"

Az autópark eléggé heterogén volt, ez kissé meglepett. Valamiért arra számítottam, hogy nagyjából hasonló jellegű és értékű darabok fognak sorakozni a parkolóban. A Peugeot 205 GTI-től kezdve a Bangle-féle BMW 7-esen át, a széria új Leonon keresztül egészen a Subarukig és a különböző korú BMW M3-asokig minden volt, de valamiért még a teljesen egyszerű Fiesták vagy Golfok is jól beleillettek a képbe.

Minden létező társadalmi státuszú, korú, anyagi helyzetű, érdeklődésű résztvevő vállalkozott a túrára,

és az egyetlen, de határozottan fontos kapocs a megjelentek között az volt, hogy láthatóan mindenkinél megbecsült helye van az autónak a mindennapokban.

Ralihangulat: ugye, milyen jól mutat rajtszámmal és tetőcsomagtartóval egy BMW 3-as kombi? Forrás: Adrenaline Rush Rally

Tervezett időben hagytuk el a parkolót, konvojban haladtunk a pályán Szeged felé, ahol első és egyben utolsó megállónk volt a határig. Kávé, tankolás, itinermegbeszélés, szendvics és mosdó után célba vettük a határátkelőt, ahol a túra első igazi meglepetéseként a határőrök utasítására mindenki nyélgázon rajtolt el a bódétól. Bevallom, megágyazott a későbbi hangulatnak a buzdítás.

Szekerek, tehernek és kedves helyiek

Szervezett volt az ebédünk, meglepetésvendégként Ramona Rusu román driftversenyző csatlakozott be hozzánk az étterembe, aki rengeteget segített az Adrenalin Rush Rally csapatának a helyi ügyek intézésében, tippekben, útvonalak tervezésében. Ő is, és mindenki, akivel találkoztunk az úton, végtelenül barátságos és segítőkész volt, az egyszerű benzinkutastól kezdve a pincéreken át az út menti árusokig tényleg meglepően szívélyes volt a fogadtatás.

Vigyázat, sok a kanyar! Pont ezért jöttünk Adrenaline Rush Rally

Többórányi autózással akklimatizálódtunk a következő, egyben utolsó nagyobb megállónkig, ami Petrozsenyben volt. Útközben rá kellett jönnünk, hogy a helyi Daciák vezetői autójuk teljesítménybeli deficitjét időnként elképesztő vakmerőséggel írják felül.

Az utak lényegesen jobbak, mint amire legtöbb hazánkfia számítana,

de random szekér, akadály, út közepén álló tehén és egyebek azért fokozott óvatosságra intenek. A kamionosok jellemzően jó fejek, hagynak helyet, segítenek előzni, figyelnek - íme, a következő kellemes meglepetés, legalábbis az igencsak vegyes magyarországi tapasztalatok után.

Rántott húsos wellnesshotel

Sajnos az eddigi tempós szakasz kinyírta az első autót, egy M3-as csapágyas lett, ott kellett hagynunk a petrozsenyi benzinkúton, pontosabban itt várta meg a tulaj a trélert, majd indult utánunk egy másik résztvevővel. Mi eközben megtapasztaltuk a szervezés egyetlen igazi bakiját: egy olyan utat, ami nemhogy autónak, időnként még a szembejövő lengyel és osztrák endurós csapatoknak is feladta a leckét. Út ugyanis igazából csak a térképen létezett, a valóságban egy vízátfolyásokkal, mély árkokkal tarkított kavicsos valamin törtünk előre hegynek felfelé.

Változatos utakon küzdöttük át autóinkat, de egy nagyobb műszaki hibát kivéve mindegyik jól szuperált Adrenaline Rush Rally

Sok mindenért kárpótolt a látvány, de nem mondom, hogy fél óra után nem voltunk rettentő idegesek. Főleg azért, mert fogalmunk nem volt, hogy mennyi van ebből így még hátra, nem lesz-e még rosszabb az út, és mi lesz, ha esetleg vissza kell fordulnunk. Szerencsére maradandó károsodások nélkül túlélte az összes autó, és megérkeztünk egy fárasztó, de izgalmas nap után a semmi közepén lévő Hotel Zanba, ahol innentől fogva 3 napon át stabilan kaptuk a rántott húst krumplival minden este.

Bárhol máshol sem volt ennél izgalmasabb választási lehetőség,

nem a gasztrosznobok országa Románia egyelőre. A szállás viszont teljesen elfogadható volt, korrekt wellnessrészlegben pihenhettük ki a napi nyűgöt. Amúgy az egész épületben csak mi voltunk vendégek, ami nagyban növelte a komfortérzetünket. Közben az autók biztonságban várták a másnapi bevetést a parkolóban.

Jobb út nem létezhet Kelet-Európában

Második napon az Olt mentén közelítettük meg a Transalpina (DN 67c jelzésű út) déli oldalát. Csak hallomásból ismertem a helyszínt, képet nem láttam róla, első kézből erdélyi barátaimtól hallottam beszámolókat, de mindent, tényleg mindent felülmúlt az élmény. Szebb, és autós szempontból még izgalmasabb is, mint a Transzfogaras, mivel kevesebben vannak rajta, és az út vonala még egy fokkal jobb vezetési élményt nyújt. Egyszerűen csodálatos, nem igazán találhatóak szavak rá.

A lényeg, hogy ne legyen mindenki összebilincselve, de együtt tudjon haladni a konvoj Adrenaline Rush Rally

Felfelé menet egyébként már láttunk gyakorló versenyzőket a másnapi hillclimbversenyre. Aznapi ebédünk a vártnál jobban elhúzódott, nincsenek felkészülve a helyi vendéglők 30-40 ember betoppanására. A nyelvi nehézségeket bősz bólogatással hidalták át a helyi pincérek. Aztán mindenki kapott valamit. Nem feltétlenül azt, amire számított, de nem lehetett rájuk haragudni, végig igyekeztek.

Az igazi, érdemi izgalom egyébként az ebéd utáni szakaszon kezdődött.

Végeláthatatlan sorozatban követik egymást a hajtűkanyarok és visszafordítók,

óriási szintet küzd le az út rövid idő alatt, a táj lélegzetelállító, az aszfalt tükörsima. Az Isten is arra teremtette a helyet, hogy a sofőr összeolvadjon az úttal, kizárjon minden egyebet, és minden egyes receptora arra koncentráljon, hogy a nyomon maradjon, kiautózza a szakadék és az aszfalt közötti utolsó millimétereket, de figyeljen magára, a szembejövőkre, a társaira, és élvezze, amennyire csak lehet. Aztán menjen le, és kezdje elölről.

Egy nyitott Honda a legjobb játék ide

Közben azért néha megsimogatjuk a paripát, élvezzük a napsütést, és hálát adunk azért, hogy ezt megérhetjük. Páratlan élmény, és mindent leradíroz, amit a napi stresszben összeszed az ember. Terápia, fel kellene írni, és sokszor ismételni. Itt nincs idő agyalni, másra gondolni, mélázni: végig ott kell lenni fejben, és olyan autóval a legjobb, ami nem bocsát meg egyetlen hibát sem.

A 240 lovas, sperrdifis Hondámmal indultam a túrára. Egy szett hátsó gumi bánta a mókát, de ez előre be volt kalkulálva a büdzsébe Adrenaline Rush Rally

Ez nálam kipipálva, a 240 lóerős, hátsókerekes Honda S2000 nem olyan masina, amivel viccelni érdemes ilyen helyzetekben. Nem kell ugyanakkor feltétlenül durva eszköz ahhoz, hogy élvezni lehessen a túrát. Egy átlagos autóban ülve is magával ragadó a környezet, elbűvölő a kanyargós út, varázslatos a közeg. Nem csoda, hogy jól aludtunk a közös borozás és sztorizás után aznap.

Pálinka versus hegyi menet

A harmadik napra szabad foglalkozás volt kiírva, a csapat szinte teljes létszámban támadta meg újra a Transalpint. Volt, aki a hillclimbot nézte sok száz lóerős autókkal, amint 180-al tépnek fel a hegyen, volt, aki a nem lezárt részen élvezte, hogy a verseny miatt alig van forgalom a hegy túloldalán, és egész nap autózott. Mi leginkább az utóbbiak közé tartoztunk, közben összebarátkoztunk a magyar ajkú helyiekkel, akik erősködésünk ellenére még a megvásárolandó szuveníreket sem engedték kifizetni. Cserébe kaptak egy kapaszkodós hegymenetet.

Két keréken sem lehet rossz móka - nem csak a Grossglockner Hochalpenstrasse létezik ám! Forrás: Adrenaline Rush Rally

Közben a magyarországi különítmény másodpilótái örülhettek a helyi pálinkának, amik azért kellemes meglepetést tudnak okozni a bolti italokhoz képest. Aznap este a szálláson természetesen megkaptuk a napi rántotthús-adagunkat, aztán elégedetten tértünk nyugovóra a szálloda mögött folyó hegyi patak csobogásával aláfestve.

Megérkeztünk a célhoz, és transzba estünk

A negyedik napon következett a tényleges attrakció, a Transzfogaras (hivatalos nevén DN 7C út). Kétórányi autózásra volt a szállástól, a csillagtúrán így lehetett elérni, hogy viszonylag egyenlő távon legyünk a korábban bejárt Alpinától és a Fogarastól. Végig nagyon figyelni kellett arra, hogy mindig időben tankoljunk, mert egyáltalán nem magától értetődő, hogy minden sarkon van egy használható benzinkút.

Festői táj, és ez még csak a kezdet. Ceausescu a '68-as prágai tavasz után kezdte építtetni a hegyi utat, hogy katonái szovjet megszállás esetén is át tudjanak kelni a Fogarasi-havasokon. Többtucatnyian haltak meg a munkákban Forrás: Adrenaline Rush Rally

Már távolról érzékelhető volt a közeledtünkkor, hogy egy fenséges, hatalmas és titokzatos heggyel lesz dolgunk - nem akármit készül meghódítani az ember, még autóval sem egyszerű művelet feljutni a csúcsra. Viszonylag jókor érkeztünk, a turistacsoportok csak 1-2 héttel később dugítják be az utat, mi a nyitás után nem sokkal értünk oda. A Transzfogaras ugyanis

a magassága és a lavinaveszély miatt rövid ideig van csak nyitva egy évben,

az időjárástól függően rendszerint júliustól októberig.

Minél feljebb jutunk, annál lenyűgözőbb látvány fogad, egy idő után minden második kanyar után megállásra kényszerít a táj. Na meg a forgalom, ami még ilyenkor is meglepően nagy volt. Láthatóan nagy számban zarándokolnak el egyébként a környező országokból (néha még sokkal messzebbről) és Románia egyéb részeiről a Ceausescu által építtetett, alapvetően katonai célokra létrehozott útra.

Úgy kanyarog az út, mint a spagetti

A hegy két oldala alapvetően eltérő karakterű, de szerencsére mindkét része rendkívüli élvezetet nyújt a kanyarvadászoknak. Az egyik oldal zordabb, ridegebb domborzatú, sziklásabb, kopárabb, mindezt viszont csak egy erdőn átjutva, a monumentális csúcs lábánál pillantjuk meg. Meredek a hegyoldal, drámai a szintemelkedés, és látszik, hogy a nyomvonal tervezésénél a hatékonyságnál nem volt fontosabb szempont. Az volt a cél, hogy minél hamarabb le kell küzdeni az akadályt, tankkal, csapatszállítóval, bármivel, úgyhogy ide azért nem árt a sok lóerő.

Ezeken a szakaszokon nem sokat mentünk egyenesen Adrenaline Rush Rally

Végül a csúcsra érve az Alföldhöz szokott szemmel úgy érezzük, hogy bármeddig el lehet látni. A tetőn berendezett zsibvásár nem volt túl hívogató, a tó melletti fizetőparkoló pedig kétszeresen volt telítve, reménytelen volt a megállás. Kicsit visszaautózva, egy csúcs alatti szakaszon sikerült félreállni, fotózni, élvezni a tájat. Meg hógolyózni, július közepén.

A második, lefelé tartó szakasz előtt át kellett menni egy hosszú, nyirkos, kátyús alagúton, aztán a túloldalon lényegesen jobb idő fogadott bennünket, az aszfalt pedig spirálszerűen kanyargott a völgy aljára. Igéző volt látvány, és

rögtön azt kezdtük számolgatni, hány kört fog bírni a fékbetét,

ha határon veretjük le-föl. Hamar feltűnt, az autósok nem elhanyagolható százaléka pont azért volt ott, amiért mi is. A többiek meg nem akadályoztak senkit az élvezkedésben, ég felé mutató hüvelykujjak kíséretében, lelkifurdalás nélkül lehetett a határokat próbálva, lépten-nyomon keresztben autózni.

Tengerszem, óriásgát, döbbenet

Előzni a kanyarok ellenére pofonegyszerű, lényegében végig belátható minden, kilométerekre előre –de a táj vezetési tudást és biztos kezet követel a sofőrtől. Egy festői tengerszem, a Bilea-tó felé vezet az út a völgy aljától, itt azonban érdemes kicsit visszavenni, mert sűrű, fás területen kell átjutni, ahol kanyar kanyart követ, egyenes szakasz szinte nincs. Itt már érezhetően rosszabb az út minősége (de közel sem pocsék), a kanyarokat pedig nem lehet belátni, ellenben elég széles a két sáv.

Erdély természeti szépségeit nem lehet megunni Adrenaline Rush Rally

Egyszer csak irgalmatlan torlódást tapasztaltunk a szembejövő sávban az út felénél: birkákat tereltek, kilométerekre feltartva az autósokat. Erős és nagyon tempós 30-40 perc után érünk el a híres Vidraru-tavi gáthoz, ahol aztán azzal szembesültünk, hogy a környékén nagyon nehezen lehet parkolni.

Végül aztán csak megálltunk valahogy, és érdemes volt: egyik oldalon a rémisztő mélység, a másikon pedig a millióliternyi víz fogadott a több mint ötven évvel ezelőtt felépített, 305 méter széles betonkolosszuson. Annak idején a víztározó építése miatt elárasztottak egy falut is, ami sajnos nem volt egyedi jelenség a kommunista Romániában - lásd például a Maros megyei Bözödújfalu szomorú történetét, amiből évtizedekig egy vízből kiálló templomtorony maradt, ma pedig már annyi sem.

Az óriásgát tetején vezet az út. Ezt már a Transzfogaras előtt tíz évvel, a hatvanas évek közepén megépítették Adrenaline Rush Rally

A jogosítványát, legyen szíves!

Persze innen lehetett volna még tovább is túrázni, de a szállásunkra csakis visszafordulva volt értelme elindulnunk. Így legalább újraélhettük a fogarasi kanyarokat, már sokadszorra aznap. Persze az egész hátralévő napon

a látottak hatása alatt voltunk mindannyian,

és végül mindenki épen hazatért.

Utolsó napra jutott egy jogsielvétel a csapatban, mint később megtudtuk, szinte mindenféle kihágásért azonnal a „hajtási engedély” következik. Alapvetően korrekt eljárással dolgoztak a rendőrök, de nyilván nem volt kellemes élmény annak, aki elszenvedte. Hazaúton a csapat egy része Déva váránál összeállt egy utolsó fotóra, és négy csodálatos nap élményeivel gazdagodva indult haza.

Természetesen megérte, sőt, mindenki tovább maradt volna és hozott volna még ismerősöket. Ezért a 2017-es túra egyhetes lesz, több résztvevővel Adrenaline Rush Rally

Felejthetetlen élmény volt az Adrenalin Rush Rally, a felemelő táj és a remek társaság miatt is, ami minden várakozásomat felülmúlta. A szervezők profizmusa, közösségépítő és problémamegoldó készsége meggyőzött, a túra bőven megérte az árát (rommá kopott hátsó gumikkal és két szétszakadt motortartó bakkal is). Számomra 2016 legnagyobb élménye volt. Jövőre jön a második, immár egyhetes erdélyi túra, korrekt (a benzint kivéve all inclusive 370 eurós) áron. Én biztosan ott leszek.