Családilag is érintett vagyok a Volvo-témában. Franciaországban élt a nagybátyám, aki a hetvenes években vette első svéd autóját, egy kétajtós 142-est, majd azt követően egy 244-esre váltott. Élénken él az emlékeimben, amikor a 286 ZV 91-es rendszámú, vajszínű batárral megérkeztek hozzánk látogatóba a kilencvenes években.
Kissrácként alig vártam, hogy beleülhessek, utazhassak vele, néhányszor meg is adatott ez az élmény, többször úgy, hogy harmadmagammal kuporogtam a széles hátsó ülésen.
Már akkor sem volt fiatal paripa,
de tette a dolgát, a családi elbeszélések alapján nem nagyon volt vele gond.
Dusnoki Manó autója is 244-es, de a névazonosság ellenére nem ugyanaz a két modell, s hogy miért, arra a típustörténet ad magyarázatot. Ez a karosszéria a 140-es sorozattal mutatkozott be, s 1966-1974 között készült, a legendás Amazon utódjaként. Sok alkotóelemük közös, bár alapvetően modernizálták a mechanikát (többek között négy tárcsaféket kapott az autó), a karosszéria stílusa alapvetően eltérő, hiszen a felmenő gömbölyded vonalaival éles kontrasztban áll a 140-es szögletessége.
Közvetlen utódja volt a 200-as sorozat 1974-től, amelynek szolidan átformált lemezeit ugyanaz a Jan Wilsgaard rajzolta, aki anno a 140-esét is. A siker még nagyobb volt, hiszen ez a típus 1993-ig, azaz 19 évig gyártásban maradt,
összesen 2,8 millió példányt adtak el belőle,
a következő változatokban: kétajtós limuzin, szintén kétajtós kupé (a Bertone tervezte, más vonalú tetővel tették izgalmassá), négyajtós szedán és ötajtós kombi.
A technikai módosítások közül kiemelendő, hogy az első kettős keresztlengőkaros futóművet McPhersonra cserélték, a csigás kormányt pedig precízebb fogaslécesre, utóbbi a legtöbb változatnál szervorásegítést is kapott.
Ahogy az elődnél, itt is alapvetően négyhengeres motorokra épült a paletta, ezek közül a nyomórudas B20 a 140-es sorozatból költözött át, majd jött a „Red Block" szíjas OHC-vezérléssel, öt helyen csapágyazott főtengellyel, 2,0, 2,1 és 2,3 literes kivitelben. Készültek 2,8 literes, V6-os motorral is (ezt a PRV blokkot több francia autóban is használták), valamint turbós négyhengeres benzines és kétféle VW-eredetű dízel is megjelent a színen.
Kezdetben kerek lámpák ékesítették a 200-as sorozat orrát, ilyet viselt nagybátyám autója is, majd
később áttértek a téglatest alakú fényszórókra,
illetve 1982-ben a ráncfelvarrással módosított lökhárítók, új első-hátsó lámpatestek, belülről állítható külső tükrök is érkeztek. Manó autója már a ráncfelvarrt változat, ugyanakkor még a klasszikus elnevezésű, amelynél a típusjelzés utolsó számjegye a karosszéria kivitelét is megmutatta: a 242 a kétajtós, a 244 a négyajtós, a 245 a kombi jelölése volt. 1983-ban tértek át az egységes 240-es típusjelre, igaz, csak a limuzinnál és a kombinál, mert a kupé megtartotta a 242-es számozást.
Az ezüstszínű limuzint 2011-ben vette Gyöngyösön, a masszív szerkezet hosszú évekig állt, de ennek ellenére saját kerekein gurult haza Debrecenbe. Jó karban volt, motorikusan semmi baja nem akadt, csak azért szedte le a hengerfejet Manó, hogy megnézze, tényleg olyan jó karban van-e, mint ahogy sejtette. Egyébként ez
a Volvo Penta-hajómotorokkal rokonságban álló erőforrás elnyűhetetlen,
amerikai tuningmágusok simán kihozzák a turbós változatból az 500-600 lóerőt, gyári (Penta) főtengellyel.
Az első és hátsó futóművet viszont le kellett szedni, ami a mérnök tulajdonosnak nem okozott gondot, aztán kicserélte bennük a szilenteket, a négytárcsás fékrendszer fékcsöveit, majd a fémrészeket szintereztette.
Szép állapotban megmaradt a fenéklemez,
így azt csak mosni kellett és újra alvázvédőzni, s a korábban egyszer már átfényezett kasztnilemezek közül is mindössze a géptetőre várt új festés, mert annak felülete csúnya volt, ráadásul rozsda is éktelenkedett rajta.
Újak az első fényszórók foncsorai, Egerben sikerült egy garnitúra gyári 15 colos Virgo alufelnit szerezni hozzá, ezeket néhány éve Manó édesapja hajtotta fel. Az utastér nagyon jó állapotban van, a műanyagok és a kék plüsskárpitok egyaránt szépek, az ülések húsos tömése is gyári. Tipikus betegség, hogy a kilométerórában eltörik a műanyag fogaskerék (ekkor nem mér a számláló), ez itt is bekövetkezett, de már megtörtént a csere.
A Volvo 2015 augusztusában szerezte meg a muzeális minősítést, de gazdája már látja, hogy a 2020-ban esedékes újabb vizsgáig kénytelen lesz több helyen lakatolni, és a teljes fényezést sem ússza majd meg. Bár az autó elég sokat van úton a tavasztól őszig tartó időszakban, ráadásul
gazdája részt vesz vele az MNASZ Historic Regularity Kupában is,
eddig mindössze egyszer robbant le, ráadásul annak egy banális hiba volt az oka: a megszakító bakelit pöcke eltört, csak a cserealkatrész megérkezése után tudták továbbhajtani.
Azóta már az újabb széria megbízható és igénytelen hallos gyújtása adja a szikrát, sőt, Manó garázsában ott vár a beépítésre egy gyári R-Sport Turbo-szett is. Mivel létezett az autónak feltöltős kivitele, ráadásul az átépítés nagyon egyszerű, a tervek szerint a következő OT-rendszámozásra már mindenképpen a felpaprikázott motorral tud elgurulni a svéd szedán.
Az autót magam is kipróbáltam, nem okozott csalódást. A hosszában beépített kétliteres (B19 A jelű), 96 lovas négyhengeres
éppen elég az 1,3 tonnás autó viszonylag dinamikus mozgatásához,
nem is hangos, szép egyenletesen jár, és gazdája szerint a tartós 110-120 km/órás tempót nagyon kedveli - ha nem hajtják nagyon, 7-10 l/100 km körüli fogyasztást produkál. Jó kiosztásúak a fokozatok, maga a négygangos váltó elég precíz szerkezet, kuplungjával egy gyönge női láb is boldogulna.
A hátul merev tengelyes, de tekercsrugós futóműben az eredetinél keményebb, a gyári R-Sport katalógus alapján készített gátlók vannak, ez jót tesz az úttartásnak, ugyanakkor a rugózást nem rontja el nagyon, a kényelmes utazóautó-karakter megmaradt.
Határozottan lassít a négytárcsás, szervós fékrendszer, már-már úgy, mint egy mai autóé. A végállások között négyet forduló volán nem egy tűpontos szerkezet, viszont
rásegítés nélkül sem lesz izomlázunk
egy kiadós városi manőverezés után. Mégis, a legmeggyőzőbb az a masszívitás, ami a kora egy legbiztonságosabb autójának számító 244-es minden porcikájából árad.
Műszaki adatok - Volvo 244 GL 2.0 (1982)
Motor: négyhengeres, soros, hengerenkénti kétszelepes, OHC benzinmotor, elöl hosszában beépítve. Egy felülfekvő, szíjhajtású vezérműtengely, egy darab Zenith Stromberg CD175 porlasztó. Hengerűrtartalom: 1986 cm3. Teljesítmény: 96 LE, 5400/perc fordulaton. Nyomaték: 157 Nm, 3200/perc fordulaton. Erőátvitel: (M45) négyfokozatú, kézi sebességváltó, hátsókerékhajtás.
Felfüggesztés: elöl McPherson-, hátul merev tengelyes, tekercsrugós felfüggesztés. Elöl 4 dugyattyús, hátul 2 dugattyús tárcsafék, szervorásegítéssel. Gumiméret: 195/60 R15.
Felépítés: ötszemélyes, önhordó acélkarosszéria. Hosszúság x szélesség x magasság: 4790x1710x1430 mm. Tengelytáv: 2640 mm. Saját tömeg: 1245 kg. Tank: 60 l.
Gyorsulás 0-100 km/h: 15 s. Végsebesség: 165 km/h. Átlagfogyasztás: 7-10 l/100 km.